Mélypont

Összegezve, a „soha nem látott magyarországi jólétről” szóló propagandájáról van szó. Ugyanebben az országban volt egy másik megközelítés, ami arról szólt, hogy a gazdaság teljesítőképességének erősödését mindössze 8 multinacionális vállalat gazdasági növekedése jelenti, mellette a hazai vállalkozások, gazdasági társaságok egyre nehezebb helyzetbe kerülnek. Arról szólt minden „független” tv – és rádió csatorna, és a szolgalelkű bulvársajtóból szinte kiugrottak a közpénzből fizetett győzelmi jelentések. Ettől a kettősségből, a merőben ellentétes információk kavalkádjából, pedig egyre nehezebbé vált a tisztánlátás. Nem maradt más hátra, mintsem a saját életünkből, a családi kassza rezdüléseiből következtettünk, illetve saját bőrünkön tapasztaltuk a körülöttünk lévő valóságos világot.

Azonban érdemes egy pillanatra megállni és kitérni arra, hogy mit jelentett, mit jelenthetett általában az embereknek ez a kettősség, pontosabban az, hogy szinte már belefájdult a fejünk a „sikerről”, a „győzelemről”, az „elsőségről” hallani, olvasni és látni hirdetéseket, nyilatkozatokat, kampányfilmeket.
Ezek hatására nagyon sok emberben felmerült az egyszerű kérdés:- valóban jól megy az országnak, jobban élnek az emberek, sikeresebbek a vállalkozások, növekszik az életszínvonal, csak nekem nem jön be semmi, csak én vagyok ilyen tehetségtelen?
És bizony sokan estek depresszióba, sokan kerültek lelki válságba, sokan lettek reménytelenek, és sok esetben saját magukat okolták, a beharangozott jólét elmaradásáért.
Az ember, mint spirituális lény, egyre jobban a lelki erejének mélypontjához közelített, sokan talán most adták fel, és most vesztették az utolsó reményt. Senkinek nem okozott megnyugvást, amikor kiderült, nem a magyar családfenntartók és nem a magyar vállalkozások vesztették el önfenntartáshoz és a fejlődésükhöz szükséges képességüket, nem az emberek vesztették el tehetségüket, nem az akarat hiányzik, hanem csúnyán átverték az országot, megtévesztették az embereket, és közben romba döntöttek mindent, amit a korábbi években munkával, sokszor könnyel és verejtékkel közösen felépítettünk.
Nem lett könnyebb az életünk, nem került jobb helyzetbe az önkormányzat azzal, hogy kiderült, a mindenben élenjáró miniszterelnök szervezésében és vezérletével hazudtak a kormányoldal politikusai, hazudtak a miniszterei, tudatosan verte át az olvasókat, a nézőket, a hallgatókat a lefizetett média. Az anyagi gondok mellé, egy nyomasztó érzés is újra hatalmába kerítette az embereket:- úgyis mindegy, csinálhatunk bármit, úgyis úgy lesz, ahogy a kormány akarja.
Jól emlékszünk a demonstrációkra, jól emlékszünk a „véres hétfő” eseményeire, jól emlékszünk a hazai sajtó és a nemzetközi sajtó híradásaira, az eljárásokra, gúnyos miniszterelnöki, miniszteri nyilatkozatokra.
Egyre jobban mélyült és mélyül bennünk az érzés, ez már régen nem demokrácia, ez már nem az a Magyarország, amelyik 1989-ben változást akart. Ez a legalja, innen nincs tovább. És valóban ez lenne-e mélypont?
Attól tartok még nincs vége az ország fizikális és mentális rombolásának. Már alig emlékszünk arra, hogy Horn Gyula, Gyurcsány ördögi ötlete szerint 23 millió román munkavállalóval riogatta a választókat 2001 Karácsonyán, most pedig ő maga, mindenféle felhatalmazás nélkül megnyitja a határokat a csatlakozó országok munkavállalói előtt.

Már alig emlékszünk arra, hogy 2004 decemberében Népszavazáson a közel két millió ember a kórházak eladása ellen szavazott, most pedig könnyed mozdulattal zárják be, adják el a legértékesebb ingatlanokat, vagy a megszorítások közepette 50 milliárd forintért építik fel a kormányzati luxus-negyedet, az ország vagyonából milliárdossá vált tőkésekkel osztozva a busás hasznon. Sorolhatnám, de a keserűség és a kilátástalanság dühössé teszi az embert, és elveszi erejét az egyre gyarapodó problémák megoldásától.
Talán többen vannak, akik még most sem értik meg, vagy éppen nem látják világosan, hogy ami a Parlamentben a kormánytöbbség döntéseivel törvénnyé válik, az kihat a mindennapokra, és alapvetően befolyásolja az önkormányzatok gazdálkodását is. Márpedig az egészségügyi, óvodai, iskolai és szociális ellátásokat biztosítani kell, az intézményekben fűteni, világítani kell, a konyháknak alapanyagra van szüksége, a közvilágításnak működni kell, a közlekedés biztonságát fenn kell tartani, az ivóvíz- és szennyvízszolgáltatásnak működni kell, az igazgatási szolgáltatásoknak elérhetőnek kell lenni.
A gazdálkodás azonban a gyurcsányi reformoknak köszönhetően nem teszi lehetővé, hogy a kötelező feladatokat ellátó intézmények, azzal a létszámmal működjenek, mint azt tehették a megszorítások előtt. Nem teszi lehetővé azt sem, hogy az adható pótlékok megmaradjanak, és a nem kötelező, de már megszokott és elfogadott ellátásokat finanszírozzuk.
Nem nyugtat meg bennünket az a tény, hogy a lakosság lassan ráébred a valóságra, és sajnos saját bőrén tapasztalja figyelmeztetésünk igazát, mert a problémák helyben keletkeznek, a gond és a nehézség a családokban, a munkahelyeken, a gazdaságokban jelentkezik. Itt kell szembesülni a bajokkal, itt kell szembesülni a pillanatnyi helyzet sokszor véglegessé váló kilátástalanságával.
Vajon Gyurcsány, Kóka, Kuncze, vagy Lendvai mikor nézett utoljára egy elkeseredett ember szemébe? Vajon Hillernek, vagy Molnárnak lenne bátorsága egy elbocsátott pedagógust, vagy ápolónőt utolsó munkában töltött napjainak egyikében a reformok fontosságáról győzködni?
Vajon látták-e ezek az emberek milyen körülmények között élnek az egyedül élők, a csonka családok, a kereső nélküliek, a keresetnélküliek, a betegek, a vidéken élő idősek, a rokkantak és egészségkárosultak, a csökkent munkaképességűek, az állásnélküli fiatalok?
Mert ha mégis látták, és ismerik az ország valóságos problémáit, akkor vajon milyen emberek lehetnek ezek, akik mégis ilyen döntéseket hoztak? Akkor milyen lehet, van-e lelkiismeretük, amikor pontosan tudják, hogy ők rontottak el mindent, ők tették tönkre a gazdaságot, ők verték széjjel az oktatás és az egészségügy problémáktól nem mentes, de elérhető és biztonságos működését? És vajon milyen szándékkal teszik mindezt, hogyan számolnak el a hivatali esküjükkel?
Többen vagyunk, akik azt mondjuk erre, ezek az emberek a szemünkben erkölcstelenek, hiteltelenek, és nem csak nem méltók arra, hogy képviseljék az ország lakóit! Idővel bűnhődniük kell az ország vagyonának kitervelt módon, szervezetten és szándékosan elkövetett megkárosításáért!
Az élet azonban nem állhat meg, újra kell szervezni a mindennapokat, nem lehet elbújni a feladatok elől. Amit a családban, a szűkebb, vagy éppen nagyobb közösségben ránk mért az élet, vagy felhatalmazásunk van ügyek intézésére, azzal foglalkozni kell.
„Ahol a baj, ott a segítség”, tartja a mondás, amit az egykori falvédők minden konyhában hirdettek.
És azt tartom, valóban lenni kell kiútnak, és lenni kell megoldásnak, lenni kell olyan körülménynek, ami átsegít bennünket, felemeli a fejünket, újult erővel és reménnyel tölt el.
Égi jel mutatja, csendben és titokban érkezik. Néhány nap múlva megérkezik a csoda, mely értelemmel tölti meg az emberi életet.
Jézus születésével a szeretet érkezik a Földre, a Fény legyőzi a sötétséget. Csak a szeretet adhat reményt és erőt, amit azokért érzünk, akik számunkra a legfontosabbak.
Erejével mi is feltöltődünk, újra képessé válunk a küzdelemre, mert a mindennapok csatái nélkül nem tudjuk megvédeni szeretteinket. Nem kerülhetjük el a konfrontációt, nem térhetünk ki az akadályok elől, mert az ember küzdelemre teremtetett.
Nekem meggyőződésem, hogy nem egyszerre és sajnos nem is minden esetben, de meg fog történni velünk, ha még hiszünk, a szeretet és az összefogás valóságos és minden elsöprő erejében.

Tasó László