Móricz Zsigmond Művelődési Ház

Tisztelt Ünneplők és Emlékezők ! Hölgyeim és Uraim !
Nemzeti Ünnepünk előestéjén, az önkormányzat Képviselő-testülete nevében is köszöntöm Önöket !
A Forradalom és Szabadságharc 48 ével ezelőtti eseményei, súlyos teherként nehezednek történelmünkre, máig sem oldódnak az eltérő megítélésben rejlő feszültségek.
Talán legalább ennyi évnek kell majd eltelni ahhoz, hogy az aki tárgyilagosan akarja megítélni és megfejteni ’56 valóságát, az kellően dokumentált részletekből rakhassa össze a teljes képet.
Kérdés, hogy vajon 48 év, vagy akár 25-30 év múlva, már kinek áll majd érdekében és kinek lesz fontos, a tárgyilagosság, hiszen tapasztalhattuk, mennyire eltérően tüntetik fel a magyarság egyik legsúlyosabb örökségét.
A fiatalabb nemzedékek a történelemkönyvekből, Illyés Gyula verséből, Szabó Lőrinc írásából, vagy a korból ránk maradt emlékekből tájékozódnak.
Bizony szándékosan hagytam ki azokat a forrásokat, melyek ettől egyszerűbbek és igazabbak, maguk a résztvevők, a túlélők, a kor emberinek emlékezete.
Az eltérően ítélő oldal képviselői ma is itt élnek közöttünk. Bár sokan nem bánnák, ha már írmagja sem lenne azoknak, akik átélték ’56 viharát.
Önök is el tudják dönteni, miért van ez így, kinek, milyen érdeke fűződik ahhoz, hogy a múlt hamar feledésbe merüljön, miért jó, ha kevés a hiteles forrás.
Természetesen meg lehet érteni azokat, akik idegesen reagálnak, ha szóba kerül valamilyen kötődésük a szégyenteljes időszakhoz, melyben a Szabadságharc leverése után valamilyen szerepet vállaltak, vagy éppen kénytelenek voltak vállalni.
De azokat máig sem és most sem értem, akik koruknál fogva eleve nem tartozhattak az előzőekhez, mégis tisztítótűzként rettegnek, ha ’56-ról beszélünk ?
Mi van azoknak a lelkeknek a mélyén, akik nem voltak, nem lehettek részesei a megtorlás követő éveknek, akik nem voltak, nem lehettek a diktatúra rendszerének kiszolgálói ?
Hiszen, korúknál fogva, legfeljebb fiatalabb éveik törtető korszakában, a „tömeggel tapsolók” kategóriájába tartozhattak ?
Attól tartok, nyomasztja valami ezeket az embereket és ez nem más, mint félelmük, a rideg valóságtól, félelmük attól a kapcsolódástól, melyet a tények ismeretének hiánya okoz.
Konkrétabban fogalmazva, az 1956 után születetteket másként tanították, mást tanítottak ’56-ról, és ezek az élet leginkább fogékony szakaszában túl mély barázdát szántottak.
Ez vagy felháborítja, vagy összezavarja ezt a korosztályt.
Emlékezzünk, tehát mi volt az, ami felzavarta, ami felzaklatta és máig sem hagyja nyugodni történelmünket, mi volt az amit a Terror Háza lenne hivatott lezárni ?
Miért nem engedik, miért nem hagyják nyugodni máig sem a félelmet ?
Hiszen elsősorban büszkeséggel kellene visszagondolni 1956-ra, mert amit a magyar nép akkor megpróbált, az tette lehetővé az 1989-es rendszerváltoztatást, az tette lehetővé a vér nélküli forradalmat, a társadalmi rend megváltoztatásának békés törekvését.
A magyar nép nem szakadt ketté 1956-ban, nem két, nagyjából egyenlő táborra szakadt a társadalom! Hiszen csak kevesen, lényegesen kevesebben voltak, akik a zsarnokság oldalára álltak és még kevesebben, akik ott is maradtak.
Mert a „mieink”, a Magyarországon, a magyarság érdekeit védők voltak sokkal, de sokkal többen, akkor is, ha nem mindenki harcolt.
Mert nem akarták elfogadni akkor, sem és utána sem azt, hogy saját országunkban, Szent István országában, idegen hatalmak, idegen erők uralkodjanak.
A korabeli híradásokból tudhatjuk, a történészek gyűjtő- elemző munkájából világossá válhat mindenki számára, milyen öröm volt a győzelem pillanata.
Milyen öröm volt Magyarországon ön rendelkezni, szabadnak lenni !
Mennyi terv és mennyi vágy fogalmazódott meg egy csapásra, de vele együtt a kétely, a féltő aggodalom is.
Szabó Lőrinc azt írta az Irodalmi Újság novemberi számában, az „Ima a jövőért” című írásában:
„Magyarország felszabadult. Hadd kérdezzem meg magamtól és mindenkitől: igazán felszabadult-e?! Felszabadult-e a további lidércnyomás lehetőségétől, felszabadult-e a megismétlődés veszélyétől?! … Ész, erő, készenlét és minden szent akarat fogjon most össze és őrizze és emelje végső diadalra, benne céljainkat, az igazság, okosság, emberiesség, a nemes hagyományok és az életképes haladás munkálását abban a másik feladatban, az új, az igazi országépítésben.”
De azok a kevesek, minden akartak, akik a „győztes hatalmat” hívták segítségül uralkodni akartak a többségen.
A magyarokon. Nagyapáinkon, apáinkon, rajtunk.
„Piros a vér a pesti utcán, munkások, ifjak vére ez,<br>piros a vér a pesti utcán,<br>belügyminiszter, kit lövetsz?<br>Kire lövettek összebújva<br>ti, megbukott miniszterek?<br>Sem az ÁVH, sem a tankok<br>titeket meg nem mentenek.<br>S a nép nevében, aki fegyvert<br>vertél szívünkre, merre futsz,<br>véres volt a kezed már régen<br>
Gerő Ernő, csak ölni tudsz?
Leverték, leverte a forradalmat és a szabadságharcot a szovjet nagyhatalom túlereje, de legjobban, az utána következő „magyar” intézkedések fájtak és égtek bele örökre a nemzet testébe.
Undorító kis pufajkások, önkéntesnek jelentkező szellemi toprongyok, tehetségtelen, buta alja a magyar népnek, akik a legtöbbet ártottak.
Akik elvettették az örökké tartó gyűlölet, lelkekben gyökeret eresztő magját. Akik miatt nem nyugszanak máig sem a lelkek, mert a gyűlölet öröklődik.
Apáról fiúra, anyáról gyermekre, örökkön örökké, ha nem teszünk ellene.
Ezt a permanens folyamatot, a magyarok életét mételyező folyamatot volt hivatott megállítani, a Terror Háza.
Minden magyar ember életével, világával, történelmével és nemzetkultúrájával ellentétes folyamatokat, a nácizmus, a kommunizmus, az antiszemitizmus fel-fel éledő folyamatának akart véget vetni.
Be akarta zárni egy házba, nem eltörölni, vagy megmásítani, hanem rács mögé zárni, onnan ki nem ereszteni.
A félelmet, a gyűlöletet, a nemzet árnyékát volt hivatott rács mögé zárni.
De ezt nem mindenki akarta, ezt most sem akarja mindenki.
Azt mondták, megszegi az építési szabályokat, a penge-fal igaz közel 30 méter magasan, de belelóg a járda légterébe. Nem illik a főváros építészeti remekei közé, kilóg a sorból.
Micsoda kicsinyes próbálkozások, vagy a fenntartási költségek drasztikus csökkentésével el akarták érni, hogy bezárjon.
Vajon miért kell betegesen menekülni az árnyaktól, miért kell engedni, még mindig ott munkálkodjon a megtépázott lelkekben, az öröklött félelmekben.
Hiszen akkor, 2002. február 24-én kimondták : Visszavágás, törlesztés, bosszú helyett múzeum.
Ezt kellene megérteni és nem félve lesni az emlékező gondolatokat, vajon mit akarnak, vajon mit terveznek?!
Ha megértik, nem lesznek, nem lehetnek kételyek, az 1956 után született lelkekben sem. Elég volt a fájdalomból.
Hiába akarják mesterségesen újraéleszteni, hiába szeretnék újra vetni a félelem magvait, hiába riogatják tucatnyi személyiségzavaros elmével manapság a közvéleményt.
’56 óta tudjuk végérvényesen. Ezek a törekvések mindig kisebbségben lesznek, ezek a próbálkozások egyre jobban kikopnak életünkből. Hiszem, hogy rövidesen ránk tör és elemi erővel ránk szakad a megbékélés, eljön a nyugalom, a biztonság, az alkotás ideje.
Azoknak lelke, akiknek ma is, és holnap is háborogni fog, nyugtalan marad, az azért van, mert újra idegen erők és a magyar nemzet érdekeivel ellentétes gondolatok kerítették hatalmukba. Ezek a lelkek újra kiszolgálóivá válnak az idegen érdekeknek, de ezekkel a lelkekkel már mi sem tudunk mit kezdeni. Ezekre csak a tisztítótűz lesz a gyógyír.
Ma viszont fontos dolgunk van.
Méltóságteljesen emlékezni főhajtással tisztelegni, 1956 hősei előtt.
Azok előtt, akik elestek az utcai harcokban, azok előtt, akik védtelenül, a kenyérért sorban állva, váltak áldozatokká, azok előtt akikkel a hóhér végzett, azok előtt, akiknek a keserű börtönévek rövidítették meg életüket.
Az emlékezés napja, 15 éve Magyarország életében egy új korszak kezdete is.
Nem ismeretlen a magyar történelemben, nem is szokatlan nekünk magyaroknak.
Köztársaság született 15 éve, a harmadik Magyar Köztársaság.
Talán nem is lehetett volna más eseményhez kötni, nem is lehetett volna más napon kikiáltani.
Ami történt az elmúlt években, kicsit erőltetve, hasonlítható egy gyermek fejlődésének állomásaihoz.
Már rendelkezik személyi igazolvánnyal, életének egy új szakaszába, az ifjúkorba lépett.
Emlékezzünk vissza életünk ezen éveire.
Ha egyre inkább távolodik is, mégis talán a legmélyebbek, melyek örökre szépnek maradnak.
Nem kívánhatok mást és nem lehet talán szebbet.
Ha a kilátások nem is túl rózsásak, tudnunk kell, hogy az ifjúkor általában 24 éves korig tart és ha az első két évben, voltak is problémáink a beilleszkedéssel, utána csodálatos élmények következtek.
Szűk két év múlva, mondhatnám úgy is két szűkös év múlva, biztonságos, eseménydús és örömteli évek következnek Magyarország életében.
Addig is álljunk meg, minden útjelzőnél, álljunk meg minden mécses mellett, ami valamire emlékeztet, ami valamit üzen, ami segített a helyes úton maradni.