Nyíradony, Március 14.

Tisztelt Ünneplők! Kedves Jelenlévők!

Emlékezni és tisztelegni gyűltünk össze Nemzeti Ünnepünkre készülve. Emlékezünk és fejet hajtunk ma és holnap a Kárpát-medencében, és a Föld minden táján, ahol magyar emberek élnek 1848 hőseinek emléke előtt. Másfél évszázaddal ezelőtt forrongott Európa, viharos idők jártak, a szabadság iránti vágy ereje felszakította a népek önérzetét, és kiszabadította az elfojtott érzéseket. Elemi erővel tört fel a vágy, a társadalmi változások iránt, le akarták cserélni, vedleni, a feudalizmus ezeréves gúnyáját, teret nyitva a közösségek és az egyének szabadságának.
Ki akartak törni a másodrendűségből és le akarták vetni a rabigát. 

Nem nézték ezt jó szemmel akkor sem, mint ahogyan sohasem, ha egy közösség elutasítja az idegen hatalmak befolyását, és ki akar törni a zsákutcából, felemelve fejét a saját útját akarja járni.
Azoktól a bátor népektől és bátor emberek tetteitől volt hangos Európa, akik élére álltak a változásoknak, ha kellett gondolkodás nélkül áldozták fel életüket a nemzetek oltárán, a közösségek ügyeiért. Emberek százezrei követték a legbátrabbakat, akik fáklyaként vezették a szabadságra, önrendelkezésre vágyó tömegeket, akik összefogtak a közös célokért, a közös jövőjükért, hazájuk érdekében.
Ha visszatekernénk az idő kegyetlen és könyörtelen haladását biztosító történelmi óraművet, láthatóvá válna, hogy a lelkes emberek tengernyi folyamában, mindig a fiatalok meneteltek elől, mindig ők voltak a legbátrabbak és a legelszántabb. De hát érthető, hiszen nekik volt és van az életből a több, és számukra hosszabb az a jövő, aminek formálásában részt akartak venni.

Európában a szabadság iránti vágy, hosszú évszázadok óta feszült a szívekben, dédelgetett, eltitkolt kincsként őrizték, vártak a jelre, ami összeforrasztotta a lelkeket. Számos országban tört ki forradalom a fennálló rend megdöntésére, reformokat követelve tódultak az emberek az utcára, és ütköztek meg a kiváltságokat féltő hatalommal.
Egyetlen egy sem volt olyan mélyreható, nem olyan nagy összefogást és változást elérő, mint az 1848-as Magyar Forradalom, és Szabadságharc, mely megrengette a világot, és fényes betűkkel véste be a történelembe, a magyar szabadság iránti vágy kitörölhetetlen igényét. 
A soha nem látott és nem tapasztalt összefogásra mindenki felkapta a fejét, hiszen nem történt olyan egyik országban sem, hogy közös célok érdekében, összeálljon a jobbágy a földesurával, a munkás a gyártulajdonossal, a zsellér a bankárral. Nem volt példa arra, hogy a kisebbségben élő népcsoportok összefogtak a hatalmat gyakorlóval, a korábbi ellenséges szomszédok egy akarattal küzdöttek a szabadságért, és soha nem érezték még ennyire, hogy a magyarok küzdelme, számukra is elhozhatja az önrendelkezés korszakát.
Soha nem voltak még olyan bátrak és olyan eltökéltek Európában közösségek, mint akik 1848. Március 15-e hallatán, egységbe forrva harcba szálltak a függetlenségükért. Senki nem mutatta még a világnak ekkora hittel és erővel, hogy mit jelent a haza szeretete, mit jelent mások tisztelete és mit jelent a szolidaritás.
Az 1848-as Forradalom és Szabadságharc megmutatta a Világnak,
milyen magyarnak lenni.

Petőfi, Táncsics, Vasvári, Széchényi, Kossuth, Batthyány, Bem, Gábor Áron, és Arad 13 tábornoka, arany betűkkel vésettek az emlékezetbe, tiszteletüket nem fedi el a homály, tetteik emlékezete itt tartja közöttünk azt a magyar bátorságot, ami a nemzet nehéz és sorsdöntő pillanataiban mindig segített.
Ki ne tudná felsorolni a népek tavaszának legfontosabb állomásait, ki ne emlékezne Kossuth beszédére, a verbunkra, a lengyel és olasz szabadságharcosokra, ki ne emlékezne a dicső Tavaszi Hadjáratra, az Áprilisi Törvényekre, a legendás tettekre, és az idegen hatalmak beavatkozására?
Ki ne emlékezne arra, hogy bár mindenki velünk volt szavakban, de senki sem segített, ki ne emlékezne arra, hogy 200.000 orosz dzsidás kellett a nagy osztrák birodalomnak, hogy végezzen velünk?
Mindnyájan emlékszünk 1848 Magyarországára, és mindnyájan büszkék vagyunk rá. Büszkék vagyunk Petőfire, Kossuthra és Széchényire, büszkék vagyunk a névtelen tömegsírokban pihenő, vagy a látványos megtorlásokon életüket vesztő hőseinkre. Büszkék vagyunk a székelyekre, szászokra, svábokra, horvátokra, szlovénekre, olaszokra, szlovákokra, tótokra, lengyelekre, akik velünk éltek és velünk haltak a szabadságért.

Büszkék vagyunk a mi hőseinkre, a nemzet patrónusaira, a nép atyjaira, tábornokainkra és katonáinkra, büszkék vagyunk asszonyainkra, fiataljainkra, büszkék vagyunk azokra, akik soha nem hagyták elveszni a hitünket, magyarságunkban.
„nézz ránk Európa, állj mellénk a harcban, érted is küzdünk, ha védjük a magyar hazát”

Hányszor hangzott el ez a jelképes kiáltás, amikor a magyarok csatája elveszni látszott? Hányszor fordultunk segítségért azokhoz, akiket védtünk akkor, amikor honvédő harcunkat vívtuk? Tatár, török hordák, a keresztény vallást eltiporni akaró, rabigára kényszerítő hódítókat állítottunk meg, megvédve ezzel az európai közösségeket és értékeket akkor, amikor feláldoztuk fiainkat. Soha nem kaptunk segítséget, csak együttérzés és bíztatás érkezett a büszke Európából, majd elismerés és szánakozás.
Tisztelt Ünneplők!

Vajon hogy állunk most Európában, hogyan állunk abban a közösségben, ahová tartozunk, és ahová mindig is tartoztunk? Hol vannak a támogatók és hol vannak azok, akik kiállnak mellettünk? Miért csak sajnálkozás és együttérzés párosul az elismerés mellé, miért késik most is a segítség?

Jól tudjuk, most is szabadságharcot vívunk, mi magyarok most is harcban állunk a függetlenségünkért, és nagyok a veszteségeink. Most is, mint 164 évvel ezelőtt, szabadságharcot vívunk, mert akadályozzák az önrendelkezéseinket, és nem nézik jó szemmel, hogy mi a saját utunkat akarjuk járni.
Mert meg vannak a követeléseink mai: – sajtószabadságot szeretnénk és nem médiauralmat, közös teherviselést akarunk, és nem kiváltsággal, privilégiummal fűszerezett, és érdemtelenül potyázó világot, valóban független Nemzeti és nem Nemzetközi Bankot akarunk, és szeretnénk végre látni azt a szabadságot az elszakított magyarok közösségek életében, mint amilyet mi adunk az itt élőknek.  

1848/49 –es forradalmunk és szabadságharcunk ezernyi szállal kötődik a mához, és ezernyi útmutatást adhat a ma embere számára is. Felerősíti bennünk a tények iránti igényt, hiszen a forradalom előtt is lepaktált az ország elitje az idegen hatalommal. Emlékezzünk az Eszterházyakra, akik nem fogadták le a francia segítséget, nem akartak önálló országot, megelégedtek a kiváltságaikkal, élvezték a gazdagságot, fittyet hánytak népük függetlenség iránti vágyára. 
48 márciusa példát mutat az összefogásból, példát mutat a hűségről, a hazaszeretetről. Olyan örökséget hagyott ránk, amelyet oltalmazni, ápolni és védenünk, minden időben és körülmények között becsületbeli kötelezettségünk.
Ennek az örökségnek része a szabadság iránti vágyunk, ami most is előtör bennünk, amikor látjuk és tapasztaljuk a pénztőke bosszúját, és az európai országok passzvitását a megkülönböztetéssel szemben.
Előtör bennünk az igény arra, hogy bármit tettek is velünk a rendszerváltás utáni időkben, a hazát eláruló és kiárusító törekvések, mi akkor is szabadon, korlátok és megkötések nélkül akarjuk élni tovább az életünket. Mi törvény és rendet tisztelő nép vagyunk, tiszteletben tartjuk más népek és nemzetek önrendelkezésének jogát, talán még túlságosan is engedékenyek. De elvárjuk, hogy bennünket is legalább annyira tiszteljenek és legalább annyi önállóságot hagyjanak, mint amilyet mi hagyunk más népek, nemzetek közösségeinek.
Nehéz küzdelem megtartani ma hazánk függetlenségét, és önrendelkezését, nehéz visszaszerezni a biztonságot jelentő, eltékozolt nemzeti erőtartalékainkat.
De a legfontosabb, a magyar ember szabadon él, a legfontosabb a magyar szív szabadon dobog, karunkat megtölti az erő, amit egymásra sugárzunk, egymásból merítünk, ezért a harcunk sikeres lesz.
164 év után is hűek maradtunk az eskühöz, és ma is ehhez tartjuk magunkat. Vesztünk néha csatákat, és meglehet, hogy több odaadásra és türelemre lesz még szükségünk, de akárhogyan is alakul az élet körülöttünk, mindig ki fogunk állni egymás mellett.
A nemzet esküje azt jelenti, hogy minden magyar ki fog állni minden magyarért, és minden magyar ki fog állni Magyarországért!

„Esküszünk, hogy rabok soha nem leszünk!