“Magyarnak lenni büszke gyönyörűség”

Mélyen Tisztelt Polgármester úr! Képviselő úrak – Alpolgármester úr! Képviselő Hölgyek és Urak! Tisztségviselők! Kedves Beregszászi, Királyhelmeci, Magyarkanizsai, Sepsiszentgyörgyi, Ferencvárosi Emlékezők!

Megtisztelő és felemelő érzés itt, a Bakáts téren, az Assisi Szent Ferenc templom árnyékában együtt emlékezni, egymás szeméből, és közelségéből erőt meríteni, a Nemzeti Összetartozás Emléknapjának helyi rendezvényén.
Különleges élmény, az ország keleti határa mellől Hajdú-Biharból, Nyíradony városából részt venni egy jelentős eseményen, ahol a szétszakított magyar nemzet részeiből érkezőkkel együtt hitet teszünk, összetartozásunk mellett.
Nagyon köszönöm dr. Bácskai János polgármester úrnak, korábbi Parlamenti padtársamnak, hogy lehetővé teszi egy vidéki közösség polgármestere számára, hogy hozzájáruljon az Emléknap ünnepélyes hangulatához. Az előző ciklusban elvégzett képviselői munkánk eredményei, és a féltve őrzött közös értékeink feletti együttes kiállás barátsággá emelte munkakapcsolatunkat, amire nagyon büszke vagyok. Varga József és Vas Imre képviselőtársaimmal a Parlamentben folytatjuk a megkezdett munkát, szolgáljuk Hazánkat, a magyarok és a nemzet érdekei szerint.
Ezért minden igyekezetemmel azon leszek, hogy méltó maradjak erre megtiszteltetésre, és kapjak meghívást máskor is Ferencvárosba!

1920. június 4-e, a Trianoni diktátum napjának eseménye, mindmáig példátlan gaztett, Európa és a világ történelmének. Példátlan, hogy van egy ország egy kontinens közepén, amelyik csak korábbi önmagával határos.
Van egy ország és él még egy nemzet, melynek lassan egy évszázada elvették erőforrásait, több mint 1000 éve egyben álló területeit, kincseit, meggyalázták őseinek földjét és elődeinek porát.
Ki akarták és még most is ki szeretnék ölni belőle az ősi köteléket, mérgezik a gyökereket és szeretnék kitörölni az emlékezetet, de már sejtik, hogy ez lehetetlen próbálkozás.

Hiába az ármány, és hiába a számtalanszor kifizetett 30 arany, nem bírnak leszámolni a magyarral, nem tudják kiirtani az érzést, ami összeköt és egyben tart.
Diktálnának, mint 1920-ban és térdre kényszerítenének, mint akkor, és még utána is többször, pedig soha nem érdemeltünk büntetést.
Szálkák lennénk a nagyhatalmak szemében, vagy csak az azonosságtudatunkat kellene kiirtani, mint ahogyan napjainkban Brüsszel szeretné az akácot?
Rejtélyes, és elgondolkodtató, ami velünk és körülöttünk történik, de rólunk, az ezeréves nemzetről szól.
A Gút-Keled lovagok egykori szálláshelyéről, monostorának központjából, az akác hazájából jöttem az ünnepi megemlékezésre és egy jelképes ajándékot hoztam magammal. A Dél-nyírségi Erdőspuszták kincsét, az Alföld legnagyobb összefüggő erdejéből, a Gúti erdőből származó akác csemetét hoztam abba az ültető gödörbe, melyben a testvérközösségek anyaföldje biztosítja a táptalajt.
A közös földbe kapaszkodik tehát Európa legújabb üldözöttje, az akác, melyről azt tartják, invazív fafaj, agresszíven terjeszkedik, ezért irtani kell. Meg kell akadályozni, hogy tovább terjedjen, nagyobb teret nyerjen, mint ami kívánatos egy érdekkörnek, akik befolyásolják az unió döntéseit.
Az állítólagan mindössze 400 éves jelenléte kísértetiesen hasonlít a magyarság történelmére, ha nem bántották, ha nem bántják, akkor mindig képes gyarapodni. De ha a nyugvó gyökereit megszaggatják, az akác kiválóan sarjadzik, és gyökeréről életképes, ellenálló, kemény, mégis jól munkálható, számtalan célra használható utód tör az ég felé. 25-30 méter magasra nő, 40 éves korára 40-50 centis átmérőt mutat mellmagasságban.

A magja száz évig is kibírja nedvesség és fény nélkül, és csak egészen kevés párára, fényre van szüksége, és a Nap felé fordul. A szárazságot, és a fagyot is tűri, virágporából a Föld legsűrűbb és legfinomabb mézét pergetik a méhészek. Az akác töri meg az északi tenger hullámait, és a vörösfenyő mellett az akác a legfontosabb fa Velencében is. A legjobb tűzifa, a legstabilabb tartószerkezet, kiváló bútoralapanyag, az akáchordók az idők végezetéig megtartják a bennük tárolt folyadékot. Csak egyszer kóstolja meg az akác donga a benne tárolt nedűt, utána őrzi értékes tartalmát.

Csoda hát, hogy konkurensek a háttérbe akarják szorítani Európa közepén, a magyarok földjén kiteljesedő természeti csodát?
Az értő kéz ápolja, óvja és szabályozza, könnyedén kezeli, és a maga javára fordítja az akácban rejlő értéket. Mint ahogyan bennünket, magyarokat is kenyérre lehet kenni, ha jól bánnak velünk, ha tudják, mi esik jól a lelkünknek, mi kedves a szívünknek, és mint az akác, mindig megháláljuk a gondoskodást.

Tisztelt Emlékezők!
A 2010. évi XLV. tv. Emléknappá emeli a Gyásznapot. Nem ünnepel, emlékez, értékel, és üzen a ma élő magyaroknak: – a gyász nem uralhatja az életünket. Mindenkinek van gyásza, és voltak pillanatok, amikor mindent felülírt. De nem kötheti gúzsba az alkotóerőt, és nem foghatja vissza az életerőt.
A fájdalmat nem lehet kitörölni, sebeket nem gyógyítja be az idő. A gaztett nem bocsájtható meg, a feledés nem fedheti el az igazságtalanságot.
De itt vagyunk. Itt vagyunk ma Ferencvárosban, és az elszakított magyarok közösségeinek képviselőivel hitet teszünk, hogy az anyaföld egy és oszthatatlan, és a belőle sarjadzó hazaszeretet, örökké egyben tart.

Tisztelt Jelenlévők!
Emlékezzünk minden egykoron élt magyarra, vigyázzunk minden élő magyarra, és számoljunk minden születendő magyarra, mert túl sokat vesztettünk ahhoz, hogy a nemzet akár egyetlen tagjáról is még egyszer lemondjunk.
Polgármester úrnak köszönöm a lehetőséget, a jelenlévőknek kitüntető figyelmét. Megtisztelő volt számomra.