A kinyitott átjáró

Napok óta ünnepélyes, misztikus fénnyel átitatott erőtér öleli körbe a Temetők síremlékeit. Félelmetes szépségük egyszerre nyomasztó és megnyugtató.

Készülünk és megyünk, mert fontos Találkozónk van. Nem olyan, mint amikor csendben, a hétköznapok magányában földi nyughelyükön egyedül felkeressük Szeretteinket, amikor elvonulunk és csak Vele, csak Velük akarunk találkozni.

Sajnos sok éve már a környzetünkből sokan a szüleinkkel, a nagyszülőkkel, rokonokkal, munkatársakkal, barátokkal, akik egykoron a mindennapi életünk legfontosabb szereplői voltak, a Temetőben találkozunk.
A novemberi Találkozóra mindig készülünk, néha a tetteinkben többet, és lélekben kevesebbet. Mindent bele akarunk szorítani abba az Időbe, amiről az elejétől fogva azt hisszük, hogy urai vagyunk. Alig hagyunk időt magunknak arra, hogy legalább ilyenkor elhelyezzük térben és időben, az együtt töltött évek egyszeri és megimételhetetlen jelentőségét. Hiszen mindenki, akinek ma gyergyát vagy mécsest gyújtunk, fontos része volt az életünknek.

Mindenki hiányzik valamiért. Nem különbség van közöttük, hanem csak sorrend.
A szív felől számolva, a lélek bonyolult útvesztőin a ráció világába érkezve, mint ahogyan a gyertyákat gyújtjuk.
Eljöttek most is a Szivárvány mögül, itt voltak velünk az esti fuvallatban, a váratlanul újraéledő kicsiny lángok fénye mögött. Talán ezen az estén, az Ők könnyeiket is mi sírjuk.

A kinyitott átjárón eljöttek valamennyien, és reménykedem, hogy minden földi nyughely mellett találtak valakit. Találtak valakit aki, ha csak egy pillanatra is, de megállt, fejet hajtott, mondott egy jó szót, megemlékezett róluk.
Ha ilyenkor gyertyák és mécsesek világítanak, imák és fohászok, sóhajok és könnycseppek üdvözlik az átjárón Visszalátogatót, csak akkor van, volt értelme az Életnek.

Halottak Napjának reggelére elalszanak a gyertyák, melyeket az itt nyugvó Emberért, és annak lelki üdvéért, előző este gyújtottak.
Bezáródik az átjáró és a Visszatérő, ha ezt a képet viszi magával újra eljön, velünk marad, a mi időnk végezetéig.
Arra készülünk, és azt szeretnénk, ha még sokáig mi fogadnánk az Átjáró felől érkezőket, és reméljük messze van idő, amikor a pályánk végére érve, Visszatérőkké leszünk.

Tudni és érteni kell, akkor teljesedik be az emberi élet, amikor véget ér. Ezért éljünk úgy, hogy nyugodt szívvel bízhassunk abban, ahogyan mi, tiszta lélekkel és szomorú szívvel, majd bennünket is várni fognak, amikor nekünk nyílik az Átjáró. De addig még vannak és lesznek éveink, és lehetőségeink is arra, hogy a beteljesedés előtt felszínre kerüljön a tehetség, kibontakozzon a szándék, megnyilvánuljon az akarat, boldogulást hozzon a szorgalom és munka, erőt adjon a barátság és a közösség, az Életnek földi értelmét jelentse a család és a gyermek, hogy megmaradjunk és fennmaradjunk.

Mennyi tennivaló és milyen nagyszerű kihívások vannak még előttünk! Csak tudjuk időben és térben elhelyezni, megérteni és értékelni azt, hogy akikre fájó szívvel és hálával emlékezünk,
Drága Szeretteink áldozatvállalása és szeretete nélkül, nem juthattunk volna idáig.

Szívünkben örökké élnek, lélekben velünk maradtak. Nyugodjanak békében.

Tasó László