„A koporsóba zárt 20 évünk”

Tisztelt Ünneplők és Emlékezők! Kedves Fiatalok, Hölgyeim és Uraim!

A közös megemlékezésre készülve a napokban is több ünnepi beszédet elolvastam, történelmi visszatekintést és néhány feltáró elemzést is, mert mindig találok új momentumot és információt 1956 világáról, harcáról és küzdelméről, bukásáról és az azt követő megtorlásról.
Érdekes, de van amikor megdöbbentő élmény összevetni a gondolatokat, amelyeket Sólyom Lászlótól, XVI. Benedek pápától, Orbán Viktortól, vagy éppen még Gyurcsány Ferenctől is olvashatunk. A valóságos és erőltetett párhuzamok sokszor rajzolják át az alapgondolatokat, bár zavart csak akkor okoznak, ha a levezetésük hitelességét éppen az erre vállalkozó személye ingatja meg.
1956-os szabadságharca és 1989 politikai rendszerváltása, egymásra épülő következményként számos ponton mutatnak hasonlóságot. Írtak erről már sokan, és használják is a párhuzamot, mondjuk ki bátran, nem alaptalanul.
Ünneplik ’56 emlékét sokféleképpen, óvatosan, körültekintően, figyelve a hallgatóságra, a máig eltitkolt és ferdített információkból adódó bizonytalanságra, 1956 a közös értékké emelt örökérvényű üzenetére, de ünneplik úgy is, amikor szinte a szemünkbe vágják a nyers igazságot, a hajdani valóságot, és kompromisszum nélkül mondják az elkövetett bűnöket.
A mai ünnepi gondolatok elején inkább az előbbire, és második felében az utóbbira hajlok.
A közös értékké formált üzenetéről annak reményében beszélek, hogy egyszer talán valóban minden magyar számára világossá válik a kép 1956-ról, a nyers igazságról, pedig annak reményében, hogy ez az idő minél hamarabb elérkezzen, talán még én is megéljem.
1956 forradalmát sokféleképpen értékelik, pedig mindannyian tudjuk,
csak egyetlen 1956-os Forradalom volt.
Lehet éppen külön elemezni az MSZMP reform szocialistáinak útját, Nagy Imre határozott irányváltását, lehet külön értékelni a forradalmi ifjúság szerepét, talán nem követünk el nagy hibát ezzel sem. Az igazi és valódi értékelést azonban nem lehet másképpen értelmezni, mint a szabadságra, önrendelkezésre vágyó, és főképpen a sajátjain uralkodó rezsim felszámolását akaró nép akaratát.
A valóság mégiscsak az, hogy egyszerűen visszaakartunk térni arra az útra, amely az ország egyetlen járható útja volt, már évezredes távlatokban is.
A nyugati világhoz, ha tetszik értékrendhez, az autonómia és a szabadság keresztény alapokon nyugvó gyökereihez.
Erre volt világos álláspontja Bibó Istvánnak, amikor Dobi István azt mondta: „A magyar ügyet sokféle szemüvegen keresztül lehet vizsgálni”. Bibó István erre azt válaszolta: „Igen, de ha leteszed a szemüveget, akkor csak egyféleképpen.”
Hibásnak tartom, az értelmezések szétválasztását, ha azok valamilyen későbbi politikai szándékot akarnak igazolni, és ez nem is engedné meg, hogy a piros betűs nap, valóban ünneppé váljon.
Ünnepelni és jelenvalóvá tenni október 23.-át, a forradalom egyetlen, mindent elsöprő élményével lehet.
Minden forrás arról tanúskodik, hogy az 1956-os forradalom alapélménye és legfontosabb üzenete a nemzet egysége, a felszabadultság boldogsága volt.
Együtt volt a nemzet, együtt volt az ország, végre kimondhatták hangosan és nyíltan az igazságot. A forradalom alapkövetelését egy egész ország osztotta: – vissza kell szerezni Magyarország függetlenségét, önkényuralom helyett szabadságjogokat, önrendelkezést és szabad választásokat akartak.
Október 23.-a törvény szerint ünnepnap, de azt már mindannyian tudjuk, hogy ünnepet hatóságilag elrendelni legfeljebb ideig, óráig lehet, mert igazi ünnep azt lehet, amit maga a nemzet fogad a szívébe, melynek eseményeit nem lehet változtatni, más színben feltűntetni, mítosszá válnak történelmünkben, és részévé az azonosságtudatunknak.
1956 egyik követelése volt, hogy nyilvánítsák újra nemzeti ünneppé és munkaszüneti nappá Március 15.-ét, mert akkor mindenkinek a vérében volt, hogy a szabadságot kivívni, csak úgy, mint 1848-ban, forradalommal lehet.
Mindenütt elkezdték fogalmazni a 12- 16- 20- pontokat, de a lényegünk mindig az volt, hogy mit akar a magyar nemzet. A követelések terjesztése a szabaddá tett sajtó útján indult, elszavalták a Nemzeti dalt, körútjára indult a magyar szabadság.
Lesz-e, lehet-e olyan ünnep 1956. október 23.-a, mint 1848. március 15.-e volt?
Emlékezhetünk-e valaha úgy rá, mint Petőfi szavalatára, ’48 szimbolikus személyiségeire, mint Kossuthra, az első magyar felelős kormányra, az Aradi vértanúkra?
1956-nak is megvannak a kultikus helyei, a Műegyetem aulája, a Bem szobor, ahová a tüntetők elindultak, a híres harcok helyszínei, mint a Corvin-köz, a Kilián-laktanya, a Széna-tér, és van egy mindent elmondó szimbóluma, a lyukas zászló.
A mai magyar fiatalokon van a sor, nekik lesz dolguk az értékelés, mert ők csak tanulmányaikból, és a fellelhető információkból mérnek és elemeznek. Őket nem érintette meg az 1956. után eljött világ, a maga hazugságaival, romlottságával, dohos illatával és kiszínezett szürke értékeivel.
Bennünket igen, igenis megviselt az elmúlt 53 év, engem is belőle az elmúlt 30, a gulyáskommunizmusával, a kiváltságaival, az IKEÁ-s Zsigulijával, a Gorenjével, az ellopott rendszerváltásával.
Igen, tisztelt jelenlévő fiatalok, és akik talán majd hallanak foszlányokat a mai ünnepségről, a Ti dolgotok lesz eldönteni, hogy Október 23.-a lehet-e öregkorotokra Március 15.-e.
Tisztelt Emlékezők!
1956.-ot azt egész világ ünnepli, de had tegyem azonnal mellé, hogy a világ ennek kapcsán önmagát ünnepli! Oka van rá, joggal teszi, hiszen újra ünnepelheti a saját lelkesedését, mellyel az országok népei a magyar forradalom mellé álltak. Ünnepelheti magát Ausztria, mert a határai kinyitásával 160.000 embernek adott ideiglenes menedéket, ünnepelheti magát Lengyelország, mert az egész országban vért adtak a sebesültek megsegítésére, és ünnepelhetnek azok az országok, akik sietve ismerték el hősiességünket, bár egyetlen lépést nem tettek, nem siettek a segítségünkre.
Hát ünnepeljék, nekik történelmükben hősiességből talán csak ennyi jutott.
De azok nem ünnepelhetnek, tisztelt emlékezők, akik azonosultak azzal a korszakkal, sőt felöltve sokadik álruhájukat átszivárogtak az 1989 utáni világunkba!
Azok nem lehetnek ugyanúgy ’56 ünneplői, akik asszisztáltak, vagy éppen haszonlesői voltak az elmúlt 53 évben! És főleg nem ünnepelhetnek azok, akiknek kezéhez, vagy szűkebb környezetükben élő rokonai, és hozzátartozói kezéhez honfitársak vére tapad! Azok nem ünnepelhetnek, akik még arra is képesek voltak, hogy átmentsék a hatalmukat, kihasználva a magyar ember félelmét a vérontástól és az igazságtételtől, átcsúsztak a nagy lyukú rostán, a puha és ellopott rendszerváltás időszakában!
Nem tehetjük meg, hogy mi mindent elnézünk, és mindenkinek új lapot nyitunk életében, mert az elmúlt 53 év sem múlt el nyomtalanul az ország életében.
Mitől nem beszélünk még most sem nyíltan és világosan? Mitől nem nevezzük meg azokat, akik haszonlesői és nyertesei lettek annak az új alapokat kereső világnak, melyet ők tettek tönkre?
Meddig kínozzuk még magunkat azokért a családjaink túléléséért tett, de ma már kifogásolható tetteinkért, ami miatt nem tesszük szóvá a társadalom és az ország ellen elkövetett bűnöket és a szándékos nemzetrombolást?!
Mert nekünk is vannak bűneink, mi is cinkosok voltunk legalább az elmúlt 20 évben, ha mással nem is, de az elfogadással, a hallgatással.
De a kis bűnök, és a nagy bűnök között ordító különbség van!
Ezért azokkal akkor sem ünnepelhetünk együtt átérzéssel, pátosszal, és felhőtlen mosollyal, akik most is csak addig barátkoznak, ameddig abból hasznuk származik, akik csak addig használják az országuk erejét és kereteit, ameddig jövedelmet termel számukra, akiknek bűnei nem bocsáthatók meg. A közösségek ellen elkövetett nagy bűnök alól soha nincs feloldozás.
1989-ben, éppen 20 éve megérintett bennünket újra 1956 üzenete, belekiáltott a fülünkbe, és azt mondta: – „újra együtt a nemzet, hangosan és nyíltan kimondhatjátok, hogy önrendelkezést akartok, ki lehet mondani, hogy „ruszkik haza”, és újra szabad lehet a mesterségesen összetartott és hálózatba szervezett országotok!”

Talán emlékeznek még az akkor 23 éves fiatalember beszédére a 6. koporsóról, amikor azt mondta, abban van a fiatalságunk, melyet elvesznek még tőlünk azok az évek, melyek ránk következnek, melyeknek rendbe kell tenni azt a világot, melyet 1956 után ránk szabadítottak és a mi megfertőzte a magyarok életét.

Tisztelt Ünneplők!
Sikerült rendbe tenni az 1956 után elrontott országot mára? Önök úgy érzik mára, a Köztársaság Kikiáltásának 20. évfordulójára emlékezve kimondhatjuk, hogy újra azon az úton haladunk, ami a keresztény magyar államnak az egyetlen járható útja?
Van olyan pillanat, amikor belegondolnak abba, vajon miért nem sikerült hasonlóan más országok, kelet- és közép európai országokhoz hasonlóan a fejlődés pályáján maradni?
Remélem kevesen vannak, akik újra és újra elhiszik, hogy az ország jelenlegi állapota, a rajtunk kívülálló okok miatt olyan, hogy lassan az ország nagyobbik fele belerokkan?!
Remélem kevesen vannak, Önök között, akik nem akarnak végre tiszta körülményeket, hanem csak egyszerűen másféle felállást, esetleg úgy szeretnének változást, hogy pusztán azok helyére kerüljenek, akiknek mos jól megy soruk?!
Ha belegondolnak abba, hogy miért van ebben a helyzetben az ország, akkor talán emlékezzenek vissza a véleményemre, és mérlegeljék benne a valóságot.
Ugyanis tisztelt Emlékezők, ameddig egy ország eltűri, hogy a szeme láttára lopják el a nemzeti vagyont, adják fel a nemzet érdekeit, korlátok nélkül engedjék be a nemzetközi tőkét, ameddig egy ország eltűri, hogy a cinkos sajtó és média segítségével kimossák belőlünk az összetartó kovászt jelentő magyarságtudatot, a nemzeti és a keresztény értékeinket, nem lehet rendről és demokratikus állapotokról beszélni.
Ha eltűrjük, hogy és elfogadjuk, hogy a saját pénzünkön verjenek át bennünket, akkor soha nem is lesz esélyünk, hogy beváltsuk a rendszerváltás valódi lehetőségét, hogy megértsük és megfeleljünk 1956 legfontosabb üzenetének.
Nem lehetnek 1989 után is azok nyertesei ennek az országnak, akik előtte is azok voltak, akik előtte is kiváltságosak és haszonélvezői voltak a mesterségesen fenntartott rendszernek.
Nem lehetnek mindig és örökké csak ők, és csak azok az élet császárai, akik akkor is gyarapodnak, amikor az ország tönkre megy, és jöhet bármilyen rendszer, ők akkor is kiváltságosak maradhatnak. Nem lehet, hogy azok legyenek még most is ellenfeleink, akik 1989 előtt voltak!
Nem érte el, és nem hozta el 1956 céljait az 1989-s politikai rendszerváltoztatás, mert nem mertünk őszintén szembe nézni előző életünkkel, és lejárt szavatosságú,
rothadt pillérekre akartunk egy új világot építeni.
Akik ebben az évben 20 évesek, és talán részt vesznek holnap az állami ünnepségeken, bio-díszletként asszisztálva egy újabb szemfényvesztésnek, vajon tudják, hogy a diplomájuk megszerzése után, legfeljebb csak minden 6. kaphat állást, mert a szakképzőt végzettekből minden 4. már ott parkol pályakezdőként a munkaerőpiacon, tudják, hogy rájuk és gyermekeikre az általunk, a köztársaság kikiáltása óta felvett hitelek miatt fejenként 2 millió Ft megfizetése vár?
És azt vajon tudják-e, hogy talán már nekünk sem, de nekik végképpen nem lesz, aki a nyugdíjukat finanszírozza?
Ezért mondom, tisztlelt Ünneplők, hogy amikor egyszer belegondolnak abba, hogy miért ilyen nehéz a sorsunk s miért ilyen kilátástalan a helyzetünk, akkor vegyék számba, mi történt az eltelt 20 év alatt.
Mi rontottuk el, nekünk kell rendbe tenni! Vagy azzal, mert formáltuk, vagy azzal, mert eltűrtük az elmúlt 20 évet, hagytuk, hogy beteljesedjen a jóslat, és koporsóba kerüljön a fiatalságunk, életünk meghatározó szakasza.
Azok, akik ma egyidősek a demokratikus magyarköztársasággal, még nem tudják megváltoztatni a jelenlegi állapotokat, nekünk kell, objektíven megítélni 1956-otnekik talán már sikerül.

Mi megítélésünk, pedig azon fog eldőlni, hogy észre vesszük-e az utolsó lehetőséget, beteljesítjük-e végre 1956 céljait, lesz-e még független az országunk, lesz szabad még valaha nemzetben gondolnunk, lesz-e még újra úgy egyben a nemzet, lesz-e újra annyi erő és elszántság a magyarokban a hazájuk, a családjuk, a jövő irányt, mint 1956-ban volt.

Legyen bíztatás az, amit mások, egy francia író mondott: „A magyar nemzet soha nem pusztulhat el, ha egyszer sírba is tennék, előbb- vagy utóbb feltámadna!”
Ennek tudata adjon erőt, 1956-ra és a Köztársaság születésnapjára emlékezve, ha hozzákezdünk valamihez, legyen hitünk és bátorságunk, mint ahogy 53 évvel ezelőtt azoknak az embereknek volt, akik hősiességből példát, hazaszeretetről tanúbizonyságot tettek.

Örök tisztelet, főhajtás érte, és még legyen lehetőségük a mai ünnepségen résztvevő fiataloknak, úgy emlékezni Október 23.-ára, olyan pátosszal, és abban a magasságokban, ahogyan mi Március 15.-ére emlékezünk.

Köszönöm türelmüket, megtisztelő figyelmüket!