A Nemzeti Összetartozás Napján

„Mi, akik hiszünk abban, hogy „Isten a történelem ura”, de azok is, akik más forrásokból próbálják megérteni a történelmi eseményeket, nem tudunk felfokozott érzelmek nélkül beszélni arról, ami a magyar nemzet életében 1920-ban és annak következtében bekövetkezett.”
Valójában nem lehet és nem is szabad a világ népeinek történelmében sorsfordító jelentőséggel bíró, egyént és közösséget próbáló eseményekről úgy beszélni, mint az egyszerű szürke hétköznapokról.
Ha így tennénk, akkor nem beszélhetnénk soha lelkesedéssel a népek nemzetek cselekedeteiről, hősökről, nagyszerű vezetőkről, királyokról, hadvezérekről, lánglelkű költőkről, vagy népi hősök legendáiról.
Nem lelkesednénk a spártai katonák hősiességéért, a görög hajósok leleményességéért, a római légiók szervezettségéről, a hun lovasok, a magyar íjászok különleges tudásáért, a spanyol armada, a német tüzérek, vagy éppen az amerikai vadászrepülők hőstetteiről.
Ha nem jelentenének a népek, nemzetek életében összetartozást jelentő, a röghöz, földhöz, értékekhez való ragaszkodást, a történelmek nagyjainak tettei nyomában eredő kulturális és nyelvi azonosságtudat, akkor egyszerűen nem lennének országok, és nem lehetne nemzetekről sem beszélni.
Nekünk magyaroknak is voltak nagyszerű hőstetteink, voltak hős hadvezéreink, államalapítónk, ország védőink, hős várvédőink, nemzetmentőink, akikre büszkék vagyunk, akik tetteikkel iránytűt adtak és megmentették mindig az utánuk jövőknek országunkat, és ha kellet megharcoltak a nemzet megmaradásáért.
Ezt az örökös, az ország, a nemzet vezetőinek feladatát jelentő folyamatot szakította meg a világ történelmében példátlan esemény, a Trianoni békediktátum.
Egy vesztes, akaratunkon, a magyarok akaratán kívül kierőszakolt háború következményeként történt mindez, és olyan körülmények között, amire máig sem kaptunk és talán nem is akartak választ adni.
Ma sem merik kimondani, hogy a nagyhatalmak paktumainak áldozatai lettünk, a francia, német, orosz és amerikai egyezkedés, és a csatlósaik iránytunk érzett fékevesztett gyűlölete okozta tragédiánkat.
Belesodródtunk egy irányított háborúba, ahol nem volt más cél, mintsem a francia-német marakodás közepette a kontinens 3. legnagyobb gazdasági erejének számító Osztrák-Magyar Monarchia szétszedése.
Miből eredt az irántunk való gyűlölet?
Többek között abból, hogy a Szent Korona Országai néven egybetartozó állam minden népe elismerte és elfogadta a magyarok fennhatóságát, évszázadok óta fennálló dominanciáját. Kellő autonómiával, területi önállóság biztosításával maradt fenn ez az együttélés, a nagyhatalmakon kívül senkit sem zavart az a gazdasági, társadalmi és kulturális együttműködés, melyet önként és mindenki számára elfogadható volt.
Veszélyesnek találták, hogy bár minden évszázadban ránkrontott valaki, mégis megmaradtunk, sőt az élet számos területén példát mutattunk Európának.
Az irígység, a gyűlölet, a bosszú, de a belső megosztottság is okozta tragédiánkat, melyet engedtek, sőt meglovagoltak a nagyhatalmak.
Legyen tanúság az egyébként szerencsétlen tárgyalódelegáció tagjának Apponyi Albertnek egy érvelése, amit a határmódosítási kérelem előterjesztésekor mondott. Arra figyelmeztetett, hogy milyen társadalom épül azon a területen, ahol mindössze 4-15 % -os műveltségi, iskolázottsági szinten élő, számszerűen többségben élő román, vagy szlovák népcsoport lesz a meghatározó?
Ugyanis a nem magyar lakosok iskolázottsága mélyen alulmúlta a magyarokét, bármilyen területen is vizsgálták meg.

Az 1920. június 4.-én aláírt békediktátumra emlékezve, számot vetve az általa okozott politikai, gazdasági, jogi és lélektani problémák máig tartó megoldatlanságával, a Magyar Országgyűlés 2010. május 31.-én elfogadott egy új törvényt.
„Tiszteletben tartva a magyar nemzet érdekeit és más nemzetek jogát arra, hogy a magyarság számára fontos kérdésekről másként gondolkodjanak, attól a céltól vezettetve, hogy e törvény megalkotásával hozzájárulunk a Kárpát-medencében együtt élő népek és nemzetek megértésén és együttműködésen alapuló békés jövőjéhez, s egyúttal a XX. század tragédiái által szétdarabolt Európa újraegyesítéséhez, a magyar nemzet tagjai előtt tisztelegve egy nagy adósságunkat rójuk le.

Mert mi, tisztelt ünneplők, nehezen tudjuk elképzelni, mit jelentett 1920-tól, az elszakított országrészeinkben magyarnak maradni, mit jelent a mai napig hazátlannak bélyegezve, más, tőlünk idegen, és tolakodó kultúra világában létezni, kitaszított, kiszakított mostohagyerekként élni a mindennapokat.
Nem tudhatjuk, hogy mit jelenthetett volna a magyar nemzetnek, és az országnak, ha 1920. június 4.-e nem következik be.

Senki nem tudja megmondani, mi lett volna a helyes, mert nem tudhatjuk biztosan az akkori körülményeket. Azóta már sejtjük, magunk mögött tudva az eltelt 90 év eseményeit, hogy akkor jártak volna el helyesen, és őseinkhez méltóan akkori vezetőink, ha nem fogadják el a diktátumot.
Meg kellett volna védeni a betörő román és szlovák hadsereggel szemben a hazát bármi áron. Nem így történt.
Ma már többet tudunk az akkori magyar, részben elhibázott taktikai lépésekről, bár ezelőtt néhány évvel korábban, sőt, a valóságban még most sem tanítják gyermekeinkkel Trianon tragédiájának körülményeit.
Mondhatjuk ki nyíltan, legalább 70 éven keresztül hazudtak mindenről, és a magyar vezetők a nemzet széttagoltságában, megosztottságában voltak érdekeltek.
Konzerválták azt, amit 1920.-ban elszenvedtünk, sőt ez év április 25.-éig a magyar hivatalos álláspont a Trianoni diktátumot „szerződésnek” ismerte el.
Tovább megyek, most néhány nappal ezelőtt, azaz hétfőn délután fél 3 magasságában, a Magyar Parlamentben a törvény szavazása alkalmából a korábbi elenzői és újdonsült csatlósai, továbbra sem támogatják a nemzet legnagyobb tragédiájának tényét jelentő diktátum újraértelmezését, és a nemzettragédia emlékére az új nemzeti ünnepnap elfogadását, és néhány nappal korábban a kettős állampolgárságról szóló törvényt sem.
Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a magyarságtudatra és a bennünk szunnyadó vágyra alapozva, mindenki mástól magát nagyobb magyarnak tartó jobbikos képviselők vezetője, az ország rombadöntéséért felelős Gyurcsánnyal együtt nem szavazta meg az állampogársági törvényt.

Miért fontos, kérdezhetik sokan, akik kevés információval rendelkeznek, vagy mint ahogyan mi is, egészen másként tanulták a történelemórákon Trianon jelentőségét? Miért fontos most, 90 évvel az események után foglalkozni azzal, amit már nem lehet megváltoztatni?
Hiba lenne, egy kézlegyintéssel elintézni, lesajnálóan tekinteni azokra, akik tévhitben élnek. Segíteni kell nekik, és arra kérem az ünneplőket, hogy legyenek partnerek és segítsenek megértetni a többiekkel, majdan gyermekeikkel, unokáikkal a valóságot, és segítsék a magyar nemzetet és országunkat azonosságtudatban, hitben és lélekben megerősödni.
Nem kell bántani a kétkedőket, az informálatlanokat, hiszen éveken keresztül, itt az ország nyilvánossága előtt bélyegezték meg azokat, akik a rendezvényeinken, 2002-től kezdődően Árpád sávos lobogókat lengettek, a Nagy-Magyarországot ábrázoló zászlókat lengettek.
Emlékezzenek vissza, 8 éve 2002-ben amiért kokárdát viseltünk Március 15.-e után, megbélyegeztek bennünket. A rendőr külön is büntetett, ha az antennán kokárdát látott, és ne feledkezzünk el arról sem, amikor a választások I. fordulóján majdnem kizavarták azokat, akik kokárdával mentek szavazni.
A Kossuth téren, ahol több mint 1 millióan voltunk kigúnyoltak, „magyarkodó csőcseléknek” neveztek bennünket.
A budapesti XII. kerületi Turul-szobrot Demszky mindenáron le akarta bontatni, a bértollnokok egymással versengve gúnyolták az alkotást. A fogadatlan „művész szemeikkel úgy látták, a „madár éppen tojni készül”.
El tudják képzelni, mit kapna egy Amerikában élő, ha a fehér galléros halászsasról, a címerállatról bármit is gúnyosan mondana? Egyébként amerikai ezt nem tenné, mert ha valahol büszkék a szimbólumokra, a nemzeti jelképekre, akkor éppen ott, az alig több mint 250 éves az USA-ban.
Vagy próbálna valaki a kétfejű sasról bármit mondani Ausztriában, valószínűleg megkapná a magáét!?
Nálunk ezt tematikusan, szándékosan tették, mert csak így tudták megosztani az országot, és vele a nemzetet. Nem vették észre, és nem figyeltek arra, hogy rombolásukkal mélyen megbántják azokat, akik nem önszántukból élnek száműzötten, akiknek szüleit, nagyszüleit akaratuk ellenére tereltek be egy más országba, egy más kultúrába, elszakítva őket, szüleiktől, testvéreiktől, rokonaiktól, barátaiktól.
Ennek a szándékos gerjesztett megosztottságnak azonban vége.
A hétfőn elfogadott törvénnyel a Magyar Köztársaság Országgyűlése tisztelettel adózik mindazon emberek és közösségek, azok vezetői és emlékük előtt, akik 1920. június 4. a magyar nemzet külső hatalmak által előidézett igazságtalan és méltánytalan szétszaggatása után áldozatvállalásukkal és teljesítményükkel lehetővé tették, hogy e tragédiát követően a magyarság képes volt újra megerősödni.
Az Országgyűlés fejet hajt mindazon nők és férfiak, illetve az ő emlékük előtt, akik e küzdelemben az elmúlt 90 év során magyarságukért hátrányt, sérelmet szenvedtek, megemlékezve azokról, akik életüket kényszerültek áldozni nemzeti önazonosságuk vállalásáért.
Az elfogadott törvényben ki kellett mondanunk azt is, hogy a trianoni békediktátum felvetett kérdéseinek megoldására az eddigi, idegen hatalmak által végrehajtott határmódosítások kudarcot vallottak,
A diktátum nyomában keletkező problémák megoldását csak a nemzetközi jogi szabályok által kijelölt keretek között, a demokratikus berendezkedésű, függetlenségük birtokában lévő, polgáraik és közösségeik számára gyarapodó jólétet, jogbiztonságot, esélyegyenlőséget biztosító, egyenrangú országok kölcsönös tiszteletén alapuló együttműködése eredményezheti, melynek kiindulópontja csak az egyének – a nemzeti önazonosság megválasztását is magában foglaló – szabadsága, s a nemzeti közösségek belső önrendelkezéshez való joga lehet.
Fontos eleme ennek a törvénynek, amikor a Magyar Országgyűlés kinyilvánítja, hogy a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme.
Ebből kiindulva az Országgyűlés megerősíti Magyarország elkötelezettségét a magyar nemzet tagjainak és közösségeinek egymással való kapcsolatuk fenntartására és ápolására, és az Európában elfogadott gyakorlatot alapul vevő közösségi autonómia különböző formáira irányuló természetes igényének támogatására.
A Magyar Köztársaság Országgyűlése kötelességének tekinti arra inteni a nemzet ma élő tagjait és a jövendő nemzedékeket, hogy a trianoni békediktátum okozta tragédiára mindörökké emlékezve, más nemzetek tagjaiban okkal sérelmeket keltő hibáinkat is számon tartva, s ezekből okulva, az elmúlt 90 esztendő küzdelmeiben az összefogás példáiból, a nemzeti megújulás eredményeiből erőt merítve, a nemzeti összetartozás erősítésén munkálkodjanak. 

Ennek érdekében az Országgyűlés június 4.-ét az 1920. évi trianoni békediktátum napját, a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánítja.
A törvény elfogadásával számos adósságot és az abból eredő sebeket is szeretnénk gyógyítani. Az Országgyűlés néhány nappal korábban elfogadta a jelenlegi határainkon túlra kiszorított magyar származású, vagy magyar elődökkel rendelkező, a magyar állampolgárságot kérőknek, a könnyített és gyorsított eljárásban a magyar állampolgárság felvételét.
Hallottuk, hogy miként reagáltak rá azokban az országokban, ahol jelentős számban élnek és máig magyarnak vallják magukat elszakított nemzetünk tagjai, illetve leszármazottai.
A legtöbben, mivel hasonló szabályozással oldották meg jóval korábban ez irányú problémáikat, kivétel Szlovákia, ahol a lakosság hiszterizálása már hónapokkal korábban megkezdődött.
Ezt azért is emelem ki a mai napon, mert ez élő példája annak az évtizedeken keresztül zajló nyomásgyakorlásnak, melytől az önszántukon kívül idegen országok polgárává válóknak szembe kellett nézni. és el kellett tűrni.
Azért kell dolgoznunk és azért is kell minél több magyart felvilágosítani Trianon tragédiájáról, hogy a nemzetközi jogszabályok betartásával, de meg tudjuk védeni elszakított nemzettársainkat.
A Nemzeti Összetartozás Napja egy új ünnep, de valójában a lelkünkben lévő kényszer, vágy arra, hogy mi magyarok nyíltan, félelem nélkül, bárhol abban az országban, ahol élünk, úgy ahogyan azt más népek és nemzetek tagjai is megtehetik, vállaljuk és büszkén valljuk egybetartozásunkat.
Valljuk egyben Széchényi mondását, és soha ne temessük el a lelkünkben lévő vágyainkat, soha ne fogadjuk el az igazságtalanságot, védjük meg családjainkat, közösségeinket, és önállóságunkat, hiszen azzal a hazánkat védjük meg.
„Hiszem, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz!”

Tasó László