A „Szabadság Napja”

Az 1956-os Forradalom és Szabadságharc 55. évfordulójára, és a Magyar Köztársaság Kikiáltásának 22 évfordulójára emlékeztek Nyíradonyban, a 2006. október 23-án felavatott emlékmű előtti téren.

Az Arany János iskola diákjainak ünnepi műsora után beszédet mondott Tasó László polgármester, országgyűlési képviselő. Beszéde után az önkormányzatok, egyházak, intézmények és civil szervezetek és a politikai pártok megkoszorúzták az emlékművet. 

Az ünnepség a Móricz Zsigmond Művelődési és Információs Ház Nagytermében rendezett ünnepi gálaműsorral folytatódott. A Mandala Dalszínház ünnepi összeállításában vendégművészként közreműködött Varga Miklós előadóművész. A telt házas előadás végén a közönség állva tapsolta meg a kiváló, az ünnep méltóságához illő előadást.

Kedves Megemlékezők! Tisztelt Ünneplők!

A Szabadság Napjára emlékezünk, az 1956. október 23.-án kitört forradalomra, majd azt követő szabadságharcra, és az 1989. október 23. –án kikiáltott Magyar Köztársaság születésnapjára.
Az ünnepi emlékműsor érintette a történelemformáló esemény legfontosabb állomásait, megemlékezett az előzményekről, és a kiemelkedő tettekben közreműködőkről. 
Gratulálok az Arany János iskola diákjainak és felkészítőinek.

Megállapítható, hogy nem haszontalan többször is megerősíteni azokat az információkat, melyek a feltárt múltat bemutatják, és tisztázzák azokat a kételyeket, melyek néha bagatellizálják 1956 tragédiáját, és elhomályosítják a tisztánlátásunkat, nem teszik lehetővé, hogy helyesen értelmezzük az elmúlt 55 évet.

Miért is fontos ez, miért is kell megemlékezni, miért is van jelentősége a tényszerűségnek?

Manapság nincs könnyebb, mint válaszképpen legyinteni, „ugyan már”, van nekünk elég dolgunk a mindennapokban, nem hiányzik tovább terhelni az agyunkat a múlttal, vagy „hagyjuk már az egészet, foglalkozzunk a mával”!?
Nem hiszem, hogy ma azok lennének többen ebben az országban, akiket a múlt év, az elmúlt hónapok eseményein túl, az előzmények is érdekelnének.
Valóban nem szabad sok időt áldozni a múltban történtekre, ha csak nem ez a dolga, vagy hobbyja valakinek, de legalább annyi időt rá kell szánni, hogy megvizsgáljuk, mit üzen egy megemlékezés, egy ünnep, a mai korban élőknek.
Azért fontos néha szükségszerűen is foglalkozni a múlttal, hogy azokat a tragédiákat ne éljük meg újra, amiért mások már megszenvedtek, vagy éppen az életükbe került, ne lépjünk újra az útra, mely egyszer már zsákutcába vezetett.
A múlt mindig üzen valamit, soha nem múlik el semmi értelmetlenül,
talán csak több idő kell a helyzet megértéséhez.
Mi volt az a helyzet, amit az 1956 előtt élők már nem tudtak elfogadni, ami kicsordult, és előidézte október 23-a nagyszerű eseményeit?
Szálasi megbukása után, aki ugye magát „nemzetvezetőnek” aposztrofálta, és a Parlamentben a Szent Korona előtt tett esküt, a „bölcs” Rákosi Mátyás lett a politikai vezető és egy erősen szovjet-barát, és szovjet mintájú állam ruhájába erőszakolta bele az országot.
Bár, mint a kor nagy kommunista vezetői, ő is eredetiben olvasta Marx tőkéjét, mégis attól teljesen idegen eszméket szolgált.
A rezsim fenntartásának érdekében párt-állami titkosszolgálatot működtettek, és karhatalmistákat tartottak fegyverben, mert ez a ruha nem illet a magyarokra, mindig kibújt, vagy kilátszott valamilyen testrészünk belőle.
Ez a belső rendfenntartó erő azonban nem „csak” az élet mindennapjait tartotta korlátok között, és leste minden mozdulatát, hanem az emberi elmét, annak szabadságát, az éjszaka pihentető csendjét sem hagyta szabadon mozogni.
Gondolatrendőrség működött, bebújtak a munkahelyek világába, befészkelődtek a rokoni, baráti kötelékekbe, a családok életébe, a magánélet legszemélyesebb titkaiba. Ha nem ment erőből, és nyílt eszközökkel, akkor majd működtették a belső titkosszolgálatokat, a besúgókat, a leskelődőket.
Bebújtak az irodákba, beszivárogtak magánrendezvényekre, belestek az ablakon, benéztek a hálószobákba, a szekrényekbe, ha valakit el akartak intézni, ha valaki veszélyes volt, ha valaki átlátott a szitán, és felhívta a figyelmet a veszélyre!
Elvették a szabadságot, megvonták az emberi élet méltóságát jelentő személyi függetlenséget, olyan normákat határoztak meg, melyek a valóságban nem léteztek, melyeknek ő maguk soha nem tudtak eleget tenni.
Ez a lelki, szellemi terror a pusztulásba vezetett,
a szabadság végérvényű elmúlásához, mely az ország felszámolását jelentette.
Ezt az országot, Szent István országát rabszolgasorba, kolhozokba, és gyárakba akarták zárni, ahol be vannak kerítve, és látható minden mozdulatuk.
Mint mindig a fiatalok, mint ahogyan mi nemzedékünk is a ’80-as évek végén, és a ’90-es évek elején, nem akaratuk elfogadni, a ránk erőltetett ruhát, kilógott mindig valamelyik testrészünk, szorított, fuldokoltunk a szabadság hiányában.
Szegeden kezdődött, a műegyetemen indult útjára az a két hét, amikor a magyarok visszataláltak régi önmagukhoz, amikor felemelté a fejüket, és azt mondták: ELÉG VOLT!
Akik megtévesztettek volna, azonnal megvilágosultak, amikor ráébredtek arra, ők is csak játékszerei, egy nagy játszma mellékszereplői.
A fegyverek ereje mindig a mindennapok feletti uralomhoz kell.
A fegyverek ereje győzelem esetén azonnal gazdasági erővé változik, gazdasági hatalommá konvertálódik, melyet csak újabb harc, régi, vagy új fegyverekkel, csak újabb háború képes megváltoztatni.
1956-ban a magyar fiatalok felismerték, a nagyvárosi értelmiség és munkások, majd a vidék magyarsága megértette, ez a harc rólunk, mindanyunkról szól.
Nagy Imre korábbi mezőgazdasági miniszter személye összekapcsolta az országot. Kommunista volt, de a nép, és nem a hatalom kommunistája.

Túl messziről jött ahhoz, hogy az eszméket az embertől is jobban szeresse.
Elbuktunk 1956-ban, mert szovjetek megegyeztek a nyugati hatalmakkal, és pontosan tudták, Magyarország nem kell még, a nyugatnak, túl korai még a II. világháború után, újraszabni Európa gazdasági térképét.
A nyugat is jobbnak látta, ha megállítja még a Kárpát-medencében az oroszokat, nehogy megint Waterlooig meneteljenek.
33 évet, egy Krisztusi kort kellett várni arra, hogy a fiatalok újra ki merjék mondani: ELÉG VOLT!
1989-ben ujjongtunk a SZABADSÁG -nak, annyira ünnepeltük, hogy nem vettük észre, hogy ez csak egy újabb harc, új eszközökkel, és megint a gazdasági térképet akarják átrajzolni.
Annyira ünnepeltük a szabadságot, hogy nem is értettük, színjáték szereplői vagyunk, és mire leesett a hályog a szemünkről, újra elbuktunk.
Nem vettük észre, hogy a legújabb korban a haditerveket már nem katonai, hanem gazdasági térképeken készítik elő.
Nem értettük meg, hogy a harcmezőn csak mindennapok embere csatázik a boldogulásáért, a harcoló feleket pénzügyi csoportok irányítják, akik soha nem kerülnek pergőtűzben, soha nem kapnak sebeket, karcolás sem esik rajtuk, vereség esetén legfeljebb átülnek a győztes csapatba.
Még 2002-ben sem értettük meg, hogy mellékszereplők vagyunk, sőt 2006-ban még a saját szemünknek sem hittünk, a saját életünkben zajló változásokat sem értettük igazán.
Amikor rájött a magyar nép, hogy éveken keresztül egy nagy Valóvilág játékban éltek, abból kilépve már csak romokon bukdácsolhat, azokra építkezhet.
2006-ban kivillantotta a foga fehérjét az 1956-os örökös, Apró Antal veje, bemutatta, szerinte milyen is a magyar demokrata.
Lovasroham, szemkilövés, kommandós akciók, provokáció és
cinizmus állami szinten.
Életre keltették és felerősítették a szélsőjobboldalt, sokak szerint mesterségesen, megrendelésre. A magyar emberek bevarrt szeméről időközben lekerült a kötés, visszatért a látásuk.
A világgazdaság térképén azonban új szereplők jelentek meg, akik megzavarták a korábbi játékszabályokat. A közös Európa felvett bennünket a közös gazdasági térképre, ahol újra hadszíntérré vált a Kárpát-medence.
Azokban az országokban, ahol a kommunista múltat lezárták, sikerült megőrizni a gazdasági függetlenséget garantáló nemzeti vagyont, de nálunk a külföldi pénztőke MSZP-s, SZDSZ-s strómanjai hozzákezdtek az ország felszámolásához.
Közben átalakult a világ, és a globális pénzpiacok, globálisan működő rablógazdálkodása, globális pénzügyi összeomlás felé halad.
Az országok önállóságát megbénítani képes tőkéscsoportok megteremtették a társadalmi beágyazódásukat, ideológiájukat is az általuk megtervezett világnak.
A média és az informatika világa szabályozatlanná vált, nincs esély a kordában tartására, és ez a nemzetállamok és kontinensek működőképességének összeomlásához vezethet.
Nincs kontroll, az élet minden másodpercében sokkhatások érik az embert, reggeltől estig folyamatosan érnek bennünket a zaklatások, nem tudunk lassan szabadulni a mindenhová betörő információktól.
Nem érezzük magunkat biztonságban, nem tudjuk kordában tartani az érzelmeinket a ránk zúduló feszültségektől, melyek a sajátjainkat felerősítik, és cselekvésképtelenné tesznek bennünket.
2010-ben a remény és a kétségbeesés adott esélyt a rendteremtésre, óriási felhatalmazást, az óriási várakozások beteljesülése reményében.
Nem a világnézete változott meg hirtelen a magyar választóknak, hanem rádöbbentek arra, hogy volt már olyan kormányzási időszak, éppen a Millennium időszakában, amikor létbiztonság, arányos teherviselés, és kiszámítható jövő adott mindennapi biztonságot.
Esélyt adott arra, hogy magyar emberhez méltó körülmények tartsák itthon fiataljainkat, és keretet adjanak a nemzet felemelkedéséhez.
De ahogyan az lenni szokás, a jókat megpróbálja az Isten, és nyakunkba zúdult minden, ami akadályként elképzelhető.
A Földön egyre gerjedő feszültségek közepette, Európa közepén önmagunkkal határosan, mégis a nemzet ellenségeivel szomszédságban, küszködünk az ország bajaival, és harcolunk a kiszolgáltatott helyzet felszámolásáért.
Sokszor nem érdemtelen kiváltságok megvonása, a közös teherviselésbe való feltétlen közreműködés kikényszerítése, a kényelmetlenségekkel járó korábbi jogosítványok feladása rombolja, a feszültségekkel teli mindennapokat.
Van kiút, és van út a kilábalásra, de az lemondásokkal, és a vártnál nagyobb tehervállalással jár.
Van azonban, ami kísértetiesen hasonlít az 1956 előtti világra, amikor az emberek nem mondhattak véleményt, ahol megfosztottak és kiszolgáltatottak voltak, ahol nemcsak leseperték a padlást, hanem befurakodtak a házakba, a hálószobákba, a gondolatokba, a legszemélyesebb magánügyek világába.
Ma azzal kell szembesülni, hogy hackkerek vizslatják a cégek, hivatalok gazdálkodási adatait, belenéznek a hivatalos és magánlevelezésekbe, bejutnak. belopóznak a legszemélyesebb és legintimebb szférába.
Aprópénzért, vagy más indíttatású ártó szándékkal mindenre képesek, adatokat, felvételeket hamisítanak meg, célzottan támadnak meg magas bizalommal rendelkező személyeket.
Egyetlen cél mozgathatja az ilyen cselekményeket, mégpedig a törvényhozás akadályozása, a káoszon és a problémákon úrrá lenni képes erő gyengítése.
Ma olyan világot élünk, amelyben a kínai piacon 40-50.000 Ft-ért mikro-fejes lehallgató készüléket, gombostűfej nagyságú videokamerát lehet venni.
Olyan világot élünk, amelyben 10 másodperc alatt képesek fotóhamisítványokat készíteni, néhány ezer forintért statisztákat tudnak megnyerni bármilyen akcióhoz.
Olyan világot élünk, amikor gondolkodás nélkül gázolnak bele emberek becsületébe, aprópénzért provokálnak ki kompromittáló ügyeket, és néhány perc népszerűségért bármit bevállalnak.
A mai világban a Valóvilág mocskán élő, a bulvár sajtóból tájékozódók fogalmaznak meg és várnak el, követelnek erkölcsi normákat.
A mai világban a rabló beszél a tisztességről, és a prostituált a jó erkölcsről, az adófizető meg magyarázkodik a hatóságnak…