„A szabadságnak mindig ára van”
Nemzeti Ünnepünk előestéjén tisztelettel köszöntöm az emlékezőket, mindazokat, akik eljöttek és együtt fejet hajtanak velünk ’56 hősei és mártírjai tiszteletére állított emlékművünk előtt. Fejet hajtanak és tisztelegnek történelmünk egy emblematikus és gyászosan magyar eseményére emlékezve a magyar szabadság előtt.
56 éve hasonlóan verőfényes napon, azon a „szép fényes napon”, ahogyan Szabó Magda írta, útjára indult a magyar szabadság, magával ragadta mindazokat, akik várták és egyengették és félretolta azokat, akik útját állták.
Méltóságteljes és félelmetes erő képében mutatkozott meg a magyar emberek szabadság iránti vágya, és elszakította a bénító láncokat, letaszította a zsarnokságot, mely az emberek mindennapjaiban trónolt, és gúzsban tartotta az életerőt.
Fegyverek sem kellettek azoknak, akik a szabadságot tűzték zászlajukra, csak azok kapkodtak puskák után, akik megijedtek minden elsöprő szépségétől. Rémület és kapkodás költözött azok szívébe, akik éveken keresztül magabiztosan és határozott kézzel uralkodtak az emberi életek, a lelkek, és a szívek felett, rádöbbentek, hogy van az a hatalom, mely erősebb a félelemtől, melyet nem állít meg sem a börtönajtó, sem a golyó.
Nagyszerű, számunkra, ma élő magyarok számára talán elképzelhetetlen elszántság, és ellentmondást nem tűrő nyugalom tört rá a magyar emberek ezreire, majd millióira, olyan nyílt tekintetek találkoztak mosolygó szemekkel, melyek éveken keresztül lesütve, lehajtva rejtették el a szabad életet jelentő csillogást.
Országszerte kitörő öröm és lelkesedés kísérte a hírt, mely mindenhol egyformán szólt: „A magyar nép szabadságharca – a forradalom győzött.”
Nem volt már kommentár, és nem próbálta úgy, mint napjainkban, a híreket átértékelni, vagy újraértelmezni a sajtó sem. A nagyvárosok után a kisebbekbe, a községekbe és falvakba is elérkezett a hír, és megmozgatta a helyi társadalmakat.
A Várossá Válás 20. Évfordulójára kiadott monográfiánk a 216.oldaltól említi a nyíradonyi eseményeket. Az írás felsorolja az október 29-én alakult Jelölő Bizottság, majd az Ideiglenes Forradalmi Tanács tagjait, és ismerteti a felhívást, melyet a forradalom hírére tett a tanács.
Kiemeli: – „ mi nyíradonyi dolgozók csak együttérzésünkkel kapcsolódhatunk be a nagy küzdelembe, mely népünktől súlyos áldozatot követelt.” A Tanács azonnali gyűjtést hirdetett, először a tojást, majd a tejet gyűjtötték össze, hogy segítsék a kórházban gyógyulókat és a rászorulókat. Nemzetőrség felállítását látták szükségesnek a rend fenntartása és a törvénytelenségek elkövetése ellen. Október 31-én felkérték a lakosságot, hogy a szabadságharcban részvett sebesülteknek a gyűjtést folytassák, hogy el tudják juttatnia Debrecenbe a begyűjtő helyekre. Külön felhívták a figyelmet arra, hogy ha szovjet egységek vonulnak át a községen, a lakosság passzív magatartást tanúsítson, illetve külön felhívta figyelmet arra, hogy nincs helye személyi bosszúnak.
A munkástanácsok megalakítása már október 24-én megkezdődött, 27-től már a megye településeire is eljutottak módszertani segítséget adni a helyi tanácsok alakításához. November végén már megalakultak az MSZMP első szervezetei, december közepére már felszámolták a karhatalmisták a forradalom utolsó állásait.
Decemberben a munkástanács-vezetők letartóztatásának hírére több helye, nálunk is kormányellenes tüntetések voltak, időközben feloszlatták a szövetkezeteket. Az év végére megváltozott minden, szinte ugyanazon községi tanács már ’57 februárjában elhatárolódott a forradalomtól, sőt a „tanácsülés egyhangúlag elítélte azt a törekvést, mely október 23-a utáni események következtében az „ellenforradalom” célja volt.” Már ekkor úgy nyilatkoztak, hogy az ellenforradalom célja a tőkés kizsákmányoló rendszer visszaállítása volt, ki akarták ragadni a földet a jogos tulajdonosa a dolgozó parasztság kezéből. „A dolgozó parasztság magáénak vallja a Magyar Forradalmi Munkás Paraszt Kormány határozatait és küzd azok megvalósításáért.”
Áprilisra már megteltek a börtönök, felállították az internáló táborokat. A íróságok 22.000 embert ítéltek börtönre, 400 halálos ítéletet hajtottak végre. Hajdú –Biharban 787 fő ellen indítottak eljárást, és jogerősen 574 főt ítéltek el. 1959 tavaszáig tömeges bosszúállások periódusa volt, majd 1963-ban hirdettek amnesztiát.
Az újbóli téeszesítés már lágyabb volt, és külföldi árukkal a Kádár éra kezdte kialakítani a legvidámabb barakot a lágerben.
A forradalom leverése és a kegyetlen terror, és bosszú azonban mégis győzelmet jelentett a magyarok számára, bár nem szabadságot. Arra még várni kellett, talán még most is várni kell. A „puhább” diktatúra azért következhetett be, mert egyetlen nép sem mert idáig merészkedni, egyetlen ország sem próbált meg ilyen erővel és ilyen áldozat árán is kitörni a szovjet tömbből, egyetlen nemzet sem lázadt fel a zsarnokság ellen ilyen elemi erővel.
Tisztelt Ünneplők! ’56 hőstette után a magyar ember, a magyar nemzet elfoglalta első helyét a szabadságáért és a függetlenségéért legnagyobb áldozatot vállalók rangsorába. De a bátorságért nem babérkoszorú és nem glória járt, hanem halál. Nem jutalom, hanem büntetés, máig tartó szenvedés és nem megkönnyebbülés.
Mert a szabadságért mindig meg kell küzdeni, és a szabadságot a kivívásától is nagyobb áldozattal lehet megtartani.
Olvastunk róla, de nem tanultuk meg, azt hittük elegendő, ha néha visszamondjuk a tanárunknak, és átmegyünk a vizsgán. Azt hittük, hogy elegendő 1989-ben az ország pénzügyi összeomlása és az MSZP miniszterelnökének, Németh Miklósnak a bevallása, hogy az ország működésképtelen, és bekövetkezik a szabadság.
Azóta már túl vagyunk a Köztársaság Kikiáltásától számított 23 évből 12 év újbóli MSZP kormányzásán, és az MSZP miniszterelnökeinek újbóli vallomásain, melyek között van a titkos ügynöki fejezet, az el nem végzett munkáról szóló vallomás 2006-ból, és a fizetésképtelenségről szóló 2008-as vallomás, melyet folyó áron 6000 milliárd Ft hitelfelvétel követett.
És túl vagyunk a szende arcú, a Holdról érkező, bár 2006-tól az uniós pénzekért felelős miniszteri, majd fejlesztési miniszteri, később gazdasági miniszteri munkában serénykedő és 1 Ft-ért, nagyjából olyan értékű munkát végző babaarcú gyilkos, ország-mentő vallomásain.
Mert azt hittük, hogy elég 1989-en, majd 1998-ban kiállni a szabadságért, sőt azt hittük naivan, hogy végérvényesen elegendő 2010-ben, hiszen mindenki látta és tudta, mi történt a köztársaság 20 évében.
Tévedtünk. A szabadságért mindig meg kell harcolni, a szabadságot mindig védeni kell.
Mert mindig voltak, és mindig lesznek, akik a szabadságról azt gondolják, hogy azt jelenti mindent szabad. Vannak, akik azt gondolják, hogy mindent szabadjára kell engedni, és mindent meg kell engedni a szabadság jegyében. Vannak, akik úgy gondolják, a szabadság azt jelenti, majd mindenki megvédi a sajátját, főleg, ha van elegendő pénze. Úgy gondolják, mindenki a saját szabadságáért felelős.
Azt mondom magam is, nincs ez így rendjén. Mert nekünk nem elegendő a saját szabadságunk, nem elegendő a családunk szabadsága, és nem elegendő, ha a közeli hozzátartozók is jól állnak ebben a küzdelemben.
Mert ha nem szabad az ország, akkor nem lehet szabad benne mindenki, csak a szerencsésebbek, és tudjuk, a szerencse forgandó.
Ma Magyarország szabad és független, de lakói téglákkal a hátizsákban, mezítláb, a talpukba mélyedő szegekkel megszórt salakon, és egyre gyengülő kedvvel próbálják azokat az akadályokat leküzdeni, melyekhez mások szöges futócipőt és testhez simuló dreszt kapnak.
Hátunkon a vallomások nyomában keletkező adósságterhek, a pénztőkével szövetkező világ-proletárok ellopták lábunkról a cipőt, és Brüsszel szegeket dobál minden alkalommal, amikor már utolérnék a többi versenyzőt.
Kinek áll ez érdekében? Ki érdekelt abban, hogy csak az bírja a távot, akinek futócipője, dressze és hátszele van?
Tisztelt Ünneplők! Azoknak áll érdekében, akik mindig is így versenyeztek, akik ezekhez az előnyökhöz vannak szokva, akiknek elegendő, ha ők beérnek a célba, és nem kell osztozni a babérkoszorún.
Látni, hallani, érteni kell, mit üzen a lelkiismeretünk, mit sugallnak a megérzéseink, mi és ki jön velünk szemben, és mit mond, ha találkozunk.
Magyarország eddig mindig pórul járt, amikor azt hitte, egyszer elég volt elkergetni a zsarnokot, és elég volt egyszer legyőzni a félelmeinket, és úrrá lenni a kishitűségünkön.
Jól nézzük meg, ki jönnek szembe, figyeljünk oda, mint mondanak, és értsük meg miért mondják, és akkor lehet, hogy már csak egyszer kell újra legyőzni a zsarnokságot, és utána örökre kitörölhetjük a szótárunkból.
Tasó László