Átjáró – gondolatok az Úton, Ég és Föld között

A nyomasztó hangulat azonban október utolsó hetének napjaiban teljesedik ki, amikor felkeressük a távolabbi helyeken örök nyugalomban, egész évben erre az időszakra váró szeretteinket. A hónap végén, a Halottak Napján, a Mindenszentek Ünnepére, pedig elérkezünk, minden évben megérkezünk, a lélek halálát jelentő találkozás pillanatához. Mert minden évben, ezen a napon, ebben az órában, és abban a pillanatban, mi is meghalunk. Itt hagyjuk a mindennapok megpróbáltatásait, küzdelmeit, fájdalmait, de itt hagyjuk a próbatételeink és küzdelmeink eredményeit, örömeit is. Mi is meghalunk, átlépünk egy átjárón, és elindulunk arra a helyre, ami számunkra is elő van készítve. Elindulunk azon az Úton, aminek végén már nagyon sokan várnak ránk, de közben arra vigyáznak, hogy a legközelebbi égi találkozásunk a lehető legkésőbb következzen be.
Mi azonban akkor, abban a pillanatban úgy érezzük, már ott is vagyunk. Legyen ez a pillanat kora délután a temetőben, este a templomban, késő este, vagy éjjel az álmainkban, de egy pillanatban mi is ott érezzük magunkat, nemcsak lélekben, fizikálisan is. Hosszú ez a pillanat, mert nagyon sok a mondanivalónk, régen találkoztunk, van miről beszámolni. Még oda sem érkeztünk, de már mondjuk mire haladtunk, büszkék mutatjuk be az új jövevényeket, akik érkezését már nem volt idejük megvárni. A később érkező gyermeket, unokát, vagy a társat, akiket annyira meg akartak ismerni. Nem győzzük felsorolni mi mindent történt velünk, nem győzzük bemutatni, amire büszkék vagyunk, és gyorsan továbbhaladunk azon, amire nem. Nem vesszük észre, hogy csak mi beszélünk, még azt sem halljuk meg először, hogy: – „Tudom gyermekem”. Csak soroljuk és beszámolunk arról, ami velünk történt az elmúlt évben, pedig találkozunk máskor is, megtehetnénk ezt gyakrabban is. De nem. Mert évközben, amikor kiszaladunk a temetőbe, akkor csak „kimegyünk” Hozzájuk, ebben a pillanatban azonban „elmegyünk oda”, ahol már Ők vannak.
Meghalunk, Ég és Föld között sietünk, rohanunk azon az Úton, melynek végéről nincs visszatérés. Ezért nem is érhetünk a végére, nem ülhetünk le, és nem mondhatjuk végig, nyugodtan mindazt, amit soha nem mondhattunk el.
Még nem, most még nem érkezhetünk meg oda.
Még vannak dolgaink, még van feladatunk. Ezért mielőtt leülhetnénk, és végigmondhatnánk, befejezhetnénk, mielőtt választ kaphatnánk, vagy hallhatnánk mi történt Vele, Velük, Veletek, mi történt az elmúlt évben az Út végén ránk várakozó szülőkkel, nagyszülőkkel, a legszörnyűbb, ha gyermekeinkkel, a rokonainkkal, barátainkkal és ismerőseikkel, vissza kell fordulnunk. Mi akkor is mondjuk, felsoroljuk, bemutatjuk, azt akarjuk, hogy tudják mi történt velünk. Mert mi Nekik akarjuk elmondani, nekik akarjuk bizonyítani, hogy mire vagyunk képesek, hiszen Nekik akartunk és akarunk megfelelni, sokkal jobban, mint amikor még itt voltak velünk.
Mert a gyermek az apjának akarja bizonyítani, hogy milyen ügyes és rátermett, az anyjának akarja bizonyítani, hogy megfogadta az intelmeket és jó gyermek. Az apa a gyermekének akarja bizonyítani, nincs az a helyzet, amitől ne tudná megvédeni, nincs lehetetlen, ha a segítségére szorul, és mennyire büszke rá. Az anya a gyermekének akarja bizonytani, hogy bármi történhet, nem szerethetik tőle jobban ezen a világon.
Nem tudtunk bizonyítani, nem tudtuk időben elmondani, hogy mi Nekik akarunk bizonyítani, mi az Ő elismerésükre vágytunk, hogy nekünk az többet ér a világ minden kincsétől ha büszkén átölel, vagy csak ránk néz, ha csak egyet bólint, vagy küld egy mosolyt, amit csak mi láthatunk. Ez a hiány mardossa a lelkeket, és szorítja a szíveket, ettől kapar torok, és lábad könnybe a szemünk.
Nem értünk oda, de szinte mindent elmondtunk, nem ragadtunk le útközben, mert választ kaptunk. Visszatértünk, vagy zuhantunk, talán a gyertyából a kezünkre cseppenő forró faggyú, egy furcsa zaj az éjszakában, visszairányított bennünket.
Keressük a tekinteteket, vizsgáljuk a pillantásokat, vajon tudják, merre jártunk még az imént? Vajon tudják, hol voltunk mi az elmúlt éjjel?
Reméljük nem, nem is sejtik, hogy mi is elindultunk arra a helyre, és nem is tudják, abban a pillanatban bennünket is elvesztettek, már mi is azon az Úton voltunk.
Felszakad a mélyről egy sóhaj, végre megvannak a tekintetek, élők, csillogók, és könnyesek.

Csak az élő embernek vannak könnyei, mely mögé elrejtőzhet, melyen keresztül mindent és tisztán láthat, és tudhatja, milyen nagy szükség van rá itthon, milyen jó, hogy visszatért.
A szeretet és a fájdalom a könnyeken keresztül mindig élesebben látszik, mint ahogyan az a titkos átjáró, Ég és Föld között.

Tasó László