Az 1848/49-es Forradalom és Szabadságharc Ünnepén

Nyíradony, Tenke, Vámospércs
2011. március 14.-15.

Nemzeti Ünnepünk előestéjén Nyíradonyban 17 órától kezdődött az Ünnepi Megemlékezés, ahol beszédet mondott Tasó László polgármester, a választókerület országgyűlési képviselője. A helyi gimnázium műsora előtt érdekes képtörténeti emlékezést láthattak az ünneplők a hajdúhadházi vendégelőadótól, majd a helyi Népdalkör énekelte el a szabadságharc legszebb dalait, nótáit.
A műsor fáklyás felvonulással folytatódott, majd a Kossuth szobornál ünnepi koszorúzással fejeződött be.

Március 15.-én Tenkén, a helyi magyar közösség ünnepi megemlékezésére volt hivatalos a Nyíradonyi Népdalkör, és a város polgármestere, aki az önkormányzattal, és a város lakóival közösen állított Kossuth szobornál mondott ünnepi beszédet.

Tenkéről érkezve délután 14 órától Vámospércsen, a városi ünnepségen mondott beszédet Tasó László országgyűlési képviselő.
Beszédének szerkesztett változatát a részletekben olvashatják.

Nyíradonyban, a Harangi Imre Rendezvénycsarnokban lebonyolított I. Nemzeti Futsal-Kupán mondott beszédet a képviselő.
A határainkon túlról érkezett magyar futsal csapatokhoz mondott beszédében kiemelte, hogy a nemzet újra egyesülésének lehetősége már nem jogi kérdés, hanem lelki erőpróba, a szívnek kell eldönteni, hogy a hányattatás után milyen hamar talál magára a magyarság. Az újraegyesülés olyan lelki energiákat hozhat a felszínre, melyek segítenek leküzdeni az előttünk álló feladatokat.

Vámospércs, 2011. március 15.

Tisztelt Polgármesternő, Főtisztelendő és Főtiszteletű Urak!
Kedves Ünneplők, és Emlékezők!

Az újkori magyar történelem legfényesebb eseményére emlékezünk ma szerte a világban, és örülök annak, hogy a helyi rendezvényünkre sokan eljöttek, és Vámospércsen együtt ünnepelnek velünk 1848 Forradalmára és az azt követő Szabadságharcra emlékezve.
Tenkéről érkeztem, a jelenlegi határ másik oldaláról Önökhöz, ahol a helyi magyar közösséggel ünnepeltük együtt a nemzet talán legszebb ünnepét.
Elmondom a tisztelt hallgatóságnak, hogy különleges érzés velük ünnepelni annak tudatában, hogy már 3 éve újra van Kossuth szobor a korábban 63 évig üresen álló oszlopon. Tenkén már 1906-ban állítottak Kossuth szobrot, harmadikként Erdélyben, de a Trianoni diktátum után várható román reagálásra elmenekítették.
Később sem lett meg, és a román hatóságok egy ottani „hőst” ábrázoló szobrot tettek a talapzatra. Azonban 1944-ben, ezt is „elmenekítették” és ez sem került meg. Attól kezdődően, 1945-től helyi közösség az üresen álló talapzat előtt ünnepelte meg minden évben Nemzeti Ünnepünket, mindaddig, ameddig Nyíradony városa egy közös pályázattal és adományokkal újra Kossuth szobrot emelt a talapzatra.
Most már 3 éve újra fejet hajthatnak Kossuth szobra előtt, és ettől az évtől kezdődően jogilag újra velünk együtt egységes magyar nemzet tagjaként.

Tisztelt Ünneplők!
Az emberiség fejlődésének folyamatában ősidők óta jelen vannak az ünnepek. Leginkább a valláshoz, a hagyományokhoz, szokásokhoz, majd a történelmi eseményekhez kötődő ünnepek jönnek be először, de annyi bizonyos, hogy minden esetben egy valamilyen szintű közösséghez kapcsolódnak.
Az ünnepek fajtája a világ haladásával egyre színesebbé vált, éppen úgy, mint az emberi kapcsolatok, kiszélesedtek, és egyre inkább spontán közösségeket érintenek meg. Lehet a vallási, és családi ünnepeken túl helyi közösségi, népi nemzeti, vagy az egyre divatosabb és országhatárokat átlépő egyetemes réteg, vagy szféra ünnepekről is beszélni.
Mindegyikben közös, hogy az ünnep tárgykörében vannak olyan biztos és szilárd elemek, melyek mindenkinek ugyanazt jelentik.
A vallási és a nemzeti ünnepek kiemelkednek az ünnepi körből, hiszen mindenképpen kilépnek egy család, vagy rokoni kör kötelékéből, és egy nagyobb közösség részesévé teszik az ünneplőket.
Összeköti és megerősíti minden tagját abban, hogy megvannak a szilárd pontok, és világosak azok az értékek, melyek egyben elismerik, és elfogadják, egyben be is fogadják az ünneplőket, a kibővült közösségbe.
Az ünnepek jelenthetnek egyfelől büszkeséget és fennkölt érzéseket, másfelől szomorúságot és megfosztottságot is.
Azt mondják az idő múlása elmélyíti az emlékezést, az emlékek pedig megszépítik magát az időt.
1848. március 15-e már akkor nagyon szép volt, már azon a napon beírta magát az örök emlékezetbe.
Ahogyan az idő múlásával elmélyülnek bennünk annak a különleges napnak, a sokszor megidézett pillanatai, annál világosabban látjuk minden szépségét.
A pótolhatatlan veszteség, ami a későbbi eseményekből adódott, megszépítik azt a várakozást, azt az időt, amit ki kellet várni annak érdekében, hogy amit a magyar nemzet kívánt, be is teljesülhessen.
Mert mit kívánt 1848-ban a magyar nemzet: – Legyen béke, szabadság és egyetértés!
Milyen egyszerű kérések, talán nincs a Földön egyetlen nemzet sem, amelynek tagjai ettől szebbet, vagy ettől többet kérhetnének.
Egyszerű kérések, melyre mindenki igent mondhatott.
A forradalom győzött, véráldozat nélkül vívta ki azt, amit máshol tízezrek halálával sem érhettek el, igent mondtak, mert évek óta vártak a lehetőségre.
Futótűzként terjedt a hír, a változás magával ragadta az embereket, hittek és bíztak, egy az új világ megszületésében.
És amikor az osztrák császárság meggondolta magát, és el akarta törölni az Április törvényeket, akkor a nemzet tagjai újra igent mondtak
Igent mondtak az akkori Magyar Királyság egész területén, igent mondtak Erdélyben, a Felvidéken, a Délvidéken, igent mondtak a Kárpát-medencében, igent mondtak mindenütt Kossuth hívó szavára.
Az önrendelkezésben, a szabadságban, és a fejlődés akadályát jelentő feudális rendszer felszámolásában bízva csatlakoztak ezrek és ezrek.
Nemzeti Őrsereget verbuváltak, a hadseregből a forradalom mellé álló katonákhoz. További terheket vállaltak azok is, akik eddig is roskadtak a terhek alatt, akik eddig is adóztak a köznek, mert „Kossuth Lajos azt üzente”.
A felszabadított jobbágyok földhöz, és lehetőséghez jutottak, a nemesek leadtak a privilégiumokból, mert „a haza ezt kívánta”.
Érdekességképpen említem meg, hogy a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Minisztérium árkádpillérén lévő táblát, mely emléket állít a nemesség és jogfosztott nép érdekegyezőségéről, mely alapja volt az összefogásnak:

– 2.203.307 család szabadult meg 36.779.078 napi ingyen robottól
– Ennyi család mentesült évi 1.054.033 Ft füstpénztől
– 656.251 családnak szűnt meg a dézsmakötelezettsége, ami miatt a mindenkori termés 20 %-át be kellett adni
– 1.429.779 család lett belterületi telek birtokosa
– 652.251 család lett, 10.251.000 hold föd birtokosa
– 582.262. parasztcsalád férfi tagja kapott választójogot
– 528.102 család férfi tagja kapott nemzetőri jogképességet
– 1.538.096 család lett a nemességgel egyenrangú a bíróság előtt

Példátlan egyetértés volt ez Európában, és demokratikus akarat, kivételes kiterjesztése a választójognak.
Ezért kellet mindenáron beavatkozni a nagyhatalmaknak, mert megijedtek!
És megijedt Európa, nem akarta meghallani a kiáltást! Nem akarta észrevenni, hogy kötelessége van, meg kell védenie azt a nemzetet, mely évszázadokon keresztül védte a tatártól, a töröktől, a nyugatra törő hordáktól.
Magára hagyta, sőt segítséget kért, hogy leverje szabadságért meghalni, és ha kell elveszni képes nemzetet.
Az orosz hadsereg négyszer annyi katonát küldött segítségül, az osztrák császárnak, mint egykor 1815-ben Napóleon ellen, tudták, hogy komoly a baj, és ha a magyaroknak sikerül, akkor mások is felemelhetik a fejüket.
„Úgy élünk tovább, ha most mind meghalunk”, – kevés nagyszerűbb gondolatot jegyezhettek fel azóta sem a világ történelmében, mint amit 1848 március fogalmazott meg, a magyar haza- és szabadság szeretetben.
„Önfeláldozás, és hazaszeretet” – hány alakalommal volt már rá szüksége a nemzetnek a megmaradásához?!
Hány és hány esemény és emlék maradt ránk örökül, és mutatja az utat a mai korban élőknek.
Rendelkezünk még azzal a képességgel, amivel felismerhetjük, hogy ránk is szüksége van a hazának?
Képesek vagyunk még bármelyikre is, önfeláldozásra, vagy a haza szeretetére.
Mit is jelent a haza, a mai embernek? Jelent még valamit ez a szó, ott legbelül? Van még „legbelül”?
Egy nagyszerű ünnep, egy igazán magyaros, virtusokkal teli, legendákkal átszőtt, mitológiai hősökké emelt vezetők tetteitől híres ünnepünk Március 15-e, és nem homályosítja el a Világos fegyverletétel, és az Aradi Vértanúk napja.
A magyar ember a pillanat szerelmese is, teli érzelmekkel és érzésekkel.
A hétköznapokon azonban elfelejti, hogy az ünnepek után szürke, munkával teli napok jönnek, és hosszú az idő, a következő alkalomig.
De az új ünnepekért tenni, küzdeni, és sokszor szenvedni kell, és most, amikor ünneplünk, itt az alkalom, hogy mélyebben belenézzünk 1848.- és 2011. március 15-ébe.
Mire vagyunk büszkék, vagy miért maradtunk büszkék, és miért maradt bennünk, és van ma is sokkal több felemelő érzés, és miért kevesebb, a veszteség iránt érzett fájdalom?
1848. március 15.-én a Rákóczi Szabadságharc utáni több mint másfél évszázad helyben járásából léptünk ki, ledobtuk a rabigát, mely csak sodródni és sorvadni engedett, de felemelkedni nem.
Közös célokat fogalmaztunk meg, mely a közös teherviselésen, és áldozatvállaláson alapul. Olyan célokat, mely sorsunk feletti rendelkezést, a szabadságot helyezi mindenek elé.
Valódi és nem fizetett, irányított sajtószabadságot, törvény előtti vallási és polgári egyenlőséget akartak abban a 12 pontban, olyan bíróságot, ahol egyenlően mércével mérnek.
– Akarták a privilégiumok megszüntetését, és felelősséggel tartozó döntéshozókat az Országgyűlésben, és az osztrák gazdaságtól független Nemzeti Bankot, amely a nemzet tagjainak érdekeit szolgálja.
– Olyan országot akartak, ahol a biztonság a legfontosabb, és Uniót akartak Erdéllyel, hogy újra mindenki a nemzet tagja lehessen.
És nézzünk most bele 2011. március 15-ének világába, vizsgáljuk meg, milyen közös célokat fogalmazhatunk meg mi, kései utódok, vizsgáljuk meg, képesek vagyunk-e az áldozatvállalásra, és van-e még bennünk hazaszeretet?!
– Szükség van-e valódi sajtószabadságra, a lepénzelt bértollnokok világa helyett? Szüksége van-e a nemzetnek olyan sajtóra, ami nem rombolja, hanem erősíti az országot, ami nem az idegen kézben lévő, a hasznot az országból kihúzó kereskedők, egészségre káros termékeinek és szokásainak megfelelően butítja az országot?
– Vajon szükséges megakadályozni, hogy büntetlenül lopják a közvagyont, és meg lehet-e engedni, hogy haszonszerzés érdekében eladósítsák az országot?
– Vajon szüksége van az országnak olyan törvény előtti egyenlőségre, ahol mindenkit egyenlő mércével mérnek a bíróságon?
– Szüksége van az országnak olyan hadseregre, amely vészhelyzetben képes segíteni a polgári lakosságot, és nem a panamáknak, a lopások világában növeli arzenálját
– Szüksége van az országnak olyan típusú közös teherviselésre, ahol mindenkinek hozzá kell járulni a közösség életéhez, főleg, ha annak eddig csak haszonélvezője volt?
– Vajon meg kell szüntetni a privilégiumokat, ahol az állam garantálja a hasznot, a saját polgárai, a magyar családok rovására?
– Rendben van az, hogy a Nemzeti Bank a külföldi tőkét védi, a magyar állammal szemben?
– Maradhatott volna továbbra is a szégyen bélyege ezen az országon, amit 2004. decemberében a lelkébe égetett

Tisztelt Ünneplők!

1848. március 15. örökön-örökké ünnepe marad a magyar nemzetnek, de üzenete és 163 évvel korábban megfogalmazott céljai, most is közös céljai a magyarságnak.

Egy évvel korábban Magyarországon az Országgyűlési Választásokra készültünk, és újra olyan célokat kellett megfogalmaznunk, amilyet Kossuth beszéde nyomán, a 12 pontban fogalmaztak meg.
– A mai napig is megfojt, és még most is mindent elkövet az a lepénzelt sajtó, ami valójában a szabadság gátjait építette fel, annak érdekében, hogy rabok maradjunk.
– A világra és hazánkra telepedő pénztőke mindent elnyom és letaszít, ami a termékeinek forgalmazását veszélyezteti.
Ha kell ideológiát fogalmaz meg, ha kell divatot teremt, vagy filozófusokkal és fizetett szakértőkkel agyat mosat.
– Még számos sarkalatos törvényre van szükségünk ahhoz, hogy bíróság elé állítsuk azokat, akik az ország eladósodását és a magyar emberek kiszolgáltatottságát előidézték.
– Magát a bíróságot kell először az igazság és a nem a sokféleképpen értelmezhető jog szolgálatába állítani, mert addig jogegyenlőség sem lehet.
– Végérvényesen ki kell űzni a nemzet biztonságát veszélyeztető, az állam érdekei ellen dolgozó honvédségi, és rendvédelmi egységekben megbúvó kémeket és egykori titkos ügynököket.
– Nem lehet halogatni egy a közös teherviselésen alapuló új feladat-megosztási rendszer felállítását, és nem lehet halogatni azon döntések meghozatalát, melyek megállítják az ország és a nemzet sorvadását.
– Egyúttal el kell törölni az uzsorások világát, a tőkések uralmát meg kell szüntetni, és a népet, mint történelmi, társadalmi és politikai értékközösséget, mint minden jog és hatalom forrását, az egyének érdekei felé kell helyezni.
– Ki kell mondani Trianon semmisségét, és igazságtalanságát, és a törvényes úton mindent el kell követni annak érdekében, hogy a magyar nemzet tagjai közé többé jogi korlátokat ne emelhessenek.
– Az új Magyar Alkotmányban, és annak nyomában születendő új törvényekben mindezekre ki kell térnünk, és rendezni kell végre közös dolgainkat.
1848. március 15-ére emlékezünk, és tisztelgünk azzal is, hogy megerősítjük azokat az alapértékeinket, melyek a magyar nemzet lényegét jelentik.
Ezek a közös értékek most is veszélyben vannak, és egyáltalán nem biztos, hogy minden kihívással és elénk kerülő feladattal meg tudunk birkózni.
Nem vagyunk sikerre ítélve, és nem vagyunk abban a helyzetben, hogy önmagában az igazságtételben bízva azt higgyük, minden magától a helyére kerül.
Az elherdált lehetőségek, ugyanúgy történelmi bűnök, mint a haza cserbenhagyása, és súlyosbító körülmény, amikor ebből még hasznot is húztak.
Azonban az önfeláldozásnak, a legújabb kori formájára most is szüksége van, és szüksége lesz a hazának.
Nem az életünket kell adni a hazánkért, mert a hazának a mindennapjait biztonságban élő, családot nevelő, alkotóképes és boldogulása érdekében a terheket vállalni akaró, és minden élő magyarra szüksége van!
Szükség van lelki és szellemi megújulásra, hinnünk kell abban, hogy gyermekeink és unokáink méltónak tartják, és hazájuknak tekintik ezt az országot, tehetségükkel, kitartásukkal küzdeni fognak érte, szeretik és felemelik oda, ahová a Márciusi Ifjak is emelték, melynek védelmében elődeink, az életüket sem kímélték.
Szükségünk van a nemzet minden tagjára, és szükségünk van a legfontosabb segítségre, melyet a Himnusz szavaival kérünk az új Alaptörvény első mondatában: – „Isten, áldd meg a magyart”
Az új Alaptörvényt bevezető Nemzeti Hitvallásunk szövege üzenet, és egyben tisztelgés nemzetünk valaha élt, élő és születendő minden tagjának, és zárása ünnepi gondolataimnak:

„Valljuk, hogy a huszadik század erkölcsi megrendüléshez vezető évtizedei után, múlhatatlanul szükségünk van a lelki és szellemi megújulásra.
Bízunk a közösen alakított jövőben, a fiatal nemzedékek elhivatottságában. Hisszük, hogy gyermekeink és unokáink tehetségükkel, kitartásukkal és lelki erejükkel ismét naggyá teszik Magyarországot.
Alaptörvényünk jogrendünk alapja; szerződés a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között, élő keret, amely kifejezi a nemzet akarat&aa