Az 1848/49-es Forradalom és Szabadságharc Ünnepén

Mégis joggal érezheti és mondhatja büszkén minden magyar, a mi Kossuthunk, a mi Petőfink, a mi Bem apónk küzdött a túlerővel, mi zavartuk el Jellasicsot, mi vertük meg a császár seregeit. És ki tudja mit köszönhetünk még „48-nak”, az eltökéltséget függetlenségünk iránt, vagy a sokszor hiányzó összefogás igazi, magyar példáját .
Bármit mondunk a megemlékezések során, jó érzéssel és kellő borzongással tehetjük, mert erre az eseményre visszaemlékezni is nagyszerű."
Tisztelettel köszöntöm a Kedves Ünneplőket, és köszönöm, hogy eljöttek az Ünnepi Megemlékezés délelőtti programjára is, annak ellenére, hogy a jó időben már lenne mit csinálni a kertekben.
Örülök annak, hogy a jelenlévők úgy gondolták, érdemes megszakítani a hétköznapi folyamatokat a tavasz és az ifjúság csodálatos magyar ünnepének tiszteletére.
Sokan teszik ezt ma Magyarországon, Erdélyben, a Vajdaságban, a Felvidéken és Kárpátalján, de Európa más országaiban, Ausztráliában, az Egyesült Államokban és szerte a világon, ahol magyarok élnek.
A történelmi eseményeknek az a sajátossága, hogy egyediek és nem lehet azokat megismételni. Vannak hasonlóságok, fedezhetők fel párhuzamok, akár lehet ilyeket erőltetve keresni is, de tudjuk nincsenek tökéletes analógiák.
Úgy hogy kicsit sántítanak a politikai szónoklatokban, amikor azt hangoztatják, ha nem így lett volna akkor, ma ez nem történhetett volna meg, a korábbi álmokat most valósítottuk meg, stb. Kétségtelen, hogy ilyen is előfordul, de sokkal inkább a hatáskeltés mozgatja ezeket a törekvéseket melyek általában érvényesek és ez alól, ha úgy tetszik nincs is kivétel.
Nincs abban semmi eretnekség ugyanis, ha a történelmi eseményeket az aktuálpolitika szemszögéből közelítjük meg, csak az a fontos, hogy a valódi üzenetét ne tévesszük szem elől, az igazi jelentőségét abban a korszakban mérjük meg, amikor az történt.
A március 15-éhez vezető utat ismerjük, tudjuk, hogy hosszú folyamat végét jelentő belső és Európa jelentős részét érintő külső körülmények egyaránt befolyásolták a bekövetkezését.
A magyarországi reformtörekvések és a kontinensre jellemző politikai berendezkedés elleni fellépések sorozata előzte meg a forradalmat.
Emlékezzünk vissza, ugyanis akkoriban a Szent Szövetség Európájában a fennálló társadalmi rend konzerválásán fáradoztak a nagyhatalmak.
Kényesen ügyeltek arra, hogy az országhatárokat ne lehessen mozgatni, az erőviszonyok ne változzanak.
Ez ellen lázadt fel többek között Európa fiatalsága és népe, melyet néhány hónap alatt – Magyarország kivételével – levertek, a rendet helyre állították.
Az akkori Európában a Habsburgok és az oroszok, elsősorban a forradalmak elfojtását tartották a legfontosabbnak, Anglia pedig arra figyelt, nehogy konkurens hatalomi csoport álljon össze, ami veszélyeztetné az érdekzónáját.
A reformerek polgári Magyarországot akartak, melyhez elsődleges a politikai függetlenség, az önrendelkezés, a gazdasági és katonai stabilitás, illetve mindaz, amit a 12 pontban foglaltak össze.
A magyarok számára Mózesi Tízparancsolattá vált a 12, meg akarták valósítani, amihez mindenkire szükség volt.
A sokszínű és sokféle társadalmi, etnikai csoportok mindegyike talált olyan célt a kitűzöttek között, melyért érdemesnek látta az összefogást. Nem volt mindenki számára egyforma súlyú a várt eredmény, már az elején látszott, hogy nem lesznek egyformán nyertesek a harcolók.
De voltak mindenki számára egyaránt fontos dolgok, amiért érdemesnek látták vállalni a küzdelmet.
Az ország területén élő népek közös teherviselést, hazát, nemzetet, független, szabad országot akartak.
Nem közös Európát, nem határok nélküli nagy összeölelkezést, hanem egyenrangú országok együttműködésében, egy önálló Magyarország létrejöttét.
Ez volt az a közös akarat, mely egy oldalra állította a magyar polgárt, az értelmiséget, a jobbágyságot, a köznemeseket és az arisztokráciát.
Persze, hogy voltak akkor is viták és politikai harcok az Országgyűlésben, hiszen a közös célokat elérni másképpen akarta Kossuth, Széchényi, Deák, és Batthyány is. Igen keményen támadták egymást, még sem voltak nemtelen támadások és személyeskedő viták.
A politikai kultúrát ma is tőlük kellene kölcsönözni, mint ahogy a nemzet és a haza szeretetét.
Az analógia jegyében ezért fontos tisztázni, hogy az 1848/49-es Forradalom és Szabadságharc hősei nem fogalmaztak meg olyan szlogeneket, hogy „Irány Európa”, vagy „Nyomás az Unióba”, nem bíztatták a lakosságot, hogy más országban keressenek boldogulást.
Pontosan és markánsan jelölték meg, hogy gazdaságilag is erős Magyarországot akarnak, erős forintot, független Nemzeti Bankot. A katonáink ne harcoljanak idegen földön, nemzeti őrsereg vigyázza határainkat, alkossunk uniót Erdéllyel.
Hátborzongatóan sok a hasonlóság abban, amit ma is szeretnénk.
Erős, önálló Magyarországot, ahol a vezetők nem idegen érdekek szolgálatában irányítanak bennünket, ahol a magyar vállalkozó a fővállalkozó saját hazájában.
Független jegybankot, ahol nem kényszerítik ki spekulánsok a forint mesterséges gyengítését, vagy ahogy mondják ezt „ócsítását”, ahol a magyar föld kincseiből a magyarok élhetnek jól, ahol a fiatal értelmét látja a tanulásnak, a dolgozni akaró talál munkahelyet, biztonságban vállalhat gyereket és lakáshitelt.
Olyan országot, ahol az időseket nem csak 4 évente találják meg, hanem a mindennapjaikat is könnyebbé teszik.
Elgondolkodtató, vajon miért nem vállalható éppen a mai, formálódó Európában Erdély autonómia törekvése, netán újra előtérbe kerültek a „francia kapcsolatok” ? Nem igazán érthető.
Erős Magyarországot akart Kossuth népe, ami kölcsönös teherviselésen és az összefogáson alapul. Amikor rendezhetjük Európával közös dolgainkat és egyenrangú tárgyaló félként ülhetünk asztalhoz.
De Kossuth sem számíthatott az egyébként együtt érző és drukkoló országokra, legfeljebb azt érte el, hogy szívesen látták volna sok helyen az emigrációja során.
Csak a sajátjaira támaszkodhatott és tudta, nehéz azt a zenekar vezényelni, amely csak most ismerkedik a kottával.
Mégis világraszóló hőstetteket vittek végbe a parasztból lett gyalogosok, a köznemesekből lett huszárok, a földesurakból és mérnökökből lett hadvezérek.
Az első kelet-európai polgári társadalom születőben volt és óriási veszélyt jelentett a konzervatív nagyhatalmaknak.
A Habsburgok segítségére siető oroszok közel 200.000 ezres serege erősebb volt, mint maga az osztrák haderő. Az inkább reguláris erőkből álló sereg halálra volt ítélve, de sokan szívesen haltak volna meg a szabadság reményének mosolyával az arcukon. Nem kellett mindenkinek, nem így történt és talán így volt a jobb.
Ma, néhány nappal a hivatalos uniós csatlakozás előtt azt mondhatom, mi sem számíthatunk komolyan egyetlen más ország, egyetlen más nép segítségére sem.
Ha valaki mégis nagyon segíteni akar, akkor annak bizony, mint ahogy eddig is volt, komoly ára lesz.
Ezért arra kell törekedni, hogy az ország érdekeit, az itt élő emberek érdekeit lássuk meg először, másodjára és harmadjára is.
Értsük meg a gazdák aggódását, a vállalkozók bizonytalanságát, a munkavállalók szorongását, a közszféra tanácstalanságát.
Mert velük együtt, mindnyájunknak boldogulni kell a megváltozott Európában és higgyük végre el, csak egymásra számíthatunk.
Meg kell értetni a mai vezetőkkel, ma nemcsak a sajtó szabadsága fontos, hanem az aránya is. Felelős és nem rámenős kormányra van az országnak szüksége. Évenként legalább egyszer igenis találkozzanak a magyarok Pesten és tudják szerte a világba, mi továbbra is számítunk rájuk, várunk rájuk. A törvény előtti egyenlőségre polgári és vallási tekintetben ma is szükség van. Nemzeti őrsereg, vagy nemzetőrség több mint egy hadsereg, nemcsak zsoldosok kellenek, hanem olyanok is akik elkötelezettek. A közös teherviselés arányos teherviselést jelentsen a mai Magyarországon. Az állami vagyon további, gátlástalan elosztogatása nem a piacgazdaság szükségszerűsége, hanem bankárok játéka. Lassan úrbéri viszonyok alakulnak ki újra, a mértéktelen gazdagodás eredményeképpen. A politikából ideje lenne száműzni a zsákmányszerzőket, és megakadályozni, hogy mandátumokat és tisztségeket vásároljanak gazdasági érdekcsoportok. A Nemzeti Bank önállósága annak záloga, hogy az ország ne kerüljön magántulajdonba, mert Magyarország továbbra is köztársaság akar maradni és nem részvénytársaság. Nem kell eminens diák módjára viselkedni, ha valaki tanárként lép fel velünk szemben, mert lehet, ő sem tudja, nekünk mit kellene tanítani. Annyit kell áldozni és vállalni a közös dolgainkból, ami kötelező. Az állandóan jelentkező diákot egyébként is utálják a társai.
Ne feledjük, de ítélkezünk ma, a múlt bűneinek ügyében, mert van tőlünk erősebb bíróság is, mely se nem siet, se nem késik.
És nem hiszem, hogy létezik magyar ember az országban, aki ne gondolt volna arra, hogy milyen lenne Magyarország, ha nem lett volna Trianon. Legfeljebb az a különbség, hogy nem mindenki meri megfogalmazni, vagy nem mindenki fogalmazhatja meg, amit erről gondol.
Pedig arra sem gondoltunk ezelőtt 19 évvel, hogy bekövetkezhet a peresztrojka, népfelkelés lesz az ellenforradalomból, majd szabadságharc. Azt sem hittük volna, hogy a szekusok fellázadnak gazdájuk ellen, mégis megtörtént.
Miért ne lehetne kétmillió magyarnak és közel kétmillió románnak azonos a törekvése ? Erdély autonómiája nekünk magyaroknak biztosan nem fájna és nem is jönne rosszul.
Egyenlőség, szabadság, testvériség !
Mint tudják ez áll a 12 pont végén, és adja Isten, hogy egyszer Magyarországon ez így is legyen !
Végezetül e nagyszerű ünnep és a magyarok csodálatos tettei előtt tisztelegve, idézem az egyik márciusi ifjú, Jókai Mór könyvének előszavát, fejet hajtva a nagyszerű magyarok emléke előtt :
Kerestük a szabadságot, mint egy boldogító hitvallást a földön. És megtaláltuk.
Felszabadítottuk a földet a szolgalom alól, a jobbágyot a járom alól, a szellemet a rabbilincsek alól. Ledöntöttük a válaszfalakat nemes és nemes között : nem úgy, hogy amazt leigáztuk volna, de úgy hogy emezt fölemeltük.
Termettünk népből nemzetet.
S az újjászült nemzet, csodáit mutatta fel ifjú erejének.
A szabadság fájának nagy öntözés kellett: vérrel, verítékkel, keserű könnyekkel.
Mert a szabadságot, hazát és nemzeti nagyságot nem adják ingyen az Istenek.
Kincsekért, kincseket adtunk.
De ezek a kincsek nem vesztek el soha: megmaradnak utódainknak, maguktól tovább nőnek.
Tasó László