Az 1956-os Forradalom és Szabadságharc 50. évfordulóján

Külön köszöntöm azokat, akik gyermekként, fiatalként, vagy már felnőttként, végig élték 1956 eseményeit, köszönöm, hogy megtisztelik rendezvényünket.
Az elmúlt egy órában egy szokatlan megközelítésből hallottunk arról, mit jelentett 1956 magyarságának a forradalom, mit jelentett a kialakult összefogás és a nép egymásra találása, milyen lendületet adott a Merlbourni Olimpiára készülődőknek.
Hallottunk arról, mit jelentett vegyes érzelmekkel elmenni és megküzdeni az olimpiai érmekért, úgy helytállni, mint még soha sem kellett országunkért.
A fokozott várakozás és a megfelelni vágyás feszültsége ellenére is 9 aranyéremmel lettünk gazdagabbak, az éremtáblázaton a 4. helyen végeztünk.
A világ országainak legjobb sportolói vettek részt az olimpiai versenyszámokban, hogy megmutassák, mire képesek a hosszú és nehéz felkészülés után. Ezen a fantasztikus világversenyen Magyarország a 4. helyen végzett. Hölgyeim és Uraim! A 4. helyen.
Mert mi is történt fél évszázaddal ezelőtt? Mi is történt Magyarországon, mi az, amit még most sem értünk, vagy talán nem is tudunk megérteni?
Sokat olvashattunk a békés tüntetésre készülő civilekről, írókról, művészekről, sportolókról, és az egyetemi fiatalságról. Arról is, hogy az októberi délutánon milyen ismeretlen és fantasztikus érzés kerítette hatalmába Budapest, és az egész ország lakosságát.
Jó visszaemlékezni és megindító, olvasni a résztvevők visszaemlékezéseiről, ahogy erről többek között Komjáthy István is ír.
– Az írószövetség ülésére készülve nem tudta, miért idegesek, a máskor nyugodt és bölcs nagyjai az írók társadalmának. Nem értette, még déli 12 órakor sem, hogy miért olyan furcsa a levegő az egész városban, miért ég a telefon, miért lesik a rádiót, mi is kerül bele valamiféle kiáltványba.
Délután 14 órakor elindultak azzal a száz fiatallal együtt, akik az írószövetség székháza előtt gyülekeztek. Megtették az első forradalmi tettet, kokárdát tűztek a szívük felé, és elindultak, mert a belügyminiszter mégis megengedte a tüntetést, bár előtte megtiltotta.
Szavakban nehéz visszaadni, milyen lehetett látni és érezni a rokonszenvet, ami a tüntetésre vonulókat kísérte – mesélte.
„A boltos bent hagyta a vásárlót és kirohant az utcára és mosolygós arccal, de féltően nézett a menet után, a teherautós megállt és vigyázzállásban várta, amíg el nem haladt előtte az egyre lelkesebb tömeg, egy hentes hatalmas termetével kiment és bíztatta a fiatalokat „valamire”, amiről még ő sem tudta, mi lehet. A rendőr csak integetett, és mosolygósan mondott valamit, a nénike a kapualjból el nem moccant, könnyes szemmel integetett, a diákok mindenfelől tódultak az egyre nagyobbodó folyamhoz. A villamosokról leugráltak, és csatlakoztak a tömeghez, ablakok nyíltak és mindenki csak mosolygott és integetett.
Aztán egyszer csak egy új emberpatak csatlakozott a lassan már hömpölygő tömeghez, és óriási folyókká váltak, amikor az egykori Teréz körútra érkeztek.
A Bem szobor előtt emberóceánná vált az emberáradat és zengett a Kossuth nóta. Micsoda érzés volt, találkozni ott, és akkor az ismerősökkel a város másik végében lakókkal, tudni, hogy ugyanazt érezik ők is, és ugyanazt akarjuk mindannyian, és ettől nem tántorítanak el bennünket. Ott voltak a barátok, Juhász Ferenc a költő, Réz Pál, Domokos Mátyás, és a többiek. Minden egyetem, minden fiatalja!
Az Astoriánál találkoztunk, és megálltunk- meséli Komjáthy. A fiatalok seregének ünnepi díszbe öltözött leányok voltak a vezetői. És elindultunk, dübörgött a pesti utca, most már menetben lépkedtek az ipari tanulók, a munkások, sofőrök, kalauznők, minden rendű-rangú civilek, urak és jól öltözött asszonyságok, egyenruhás katonák, akiket leányok fogtak azonnal karon, ha beálltak a sorba.
És a Bem téren, egy balkonon kitűzik a magyar zászlót, és egy harmincas férfi lép oda. Szabászollóval az ütemes buzdításra kivágja a szovjet címert, és a tömeg harsányan ujjong és tapsol.
A Bem laktanya ablakából pedig a fiatal tüzérek állnak zavartan, és integetnek. Először tanácstalanok, majd a tömeg hívó szavára kitárulnak a laktanya kapui, és az egyenruhájuktól megszabaduló katonák a tapsoló tömegbe vegyülnek.
Olyan ereje lett a tömeg hangjának, hogy nincs az a zár, mely meg ne nyílna, nincs olyan erős fal, melyet le ne dönthetne. Olyan ez a tér, – emlékszik vissza Komjáthy István – mint a náddal benőtt sűrű rengeteg. Szél kavar bele, mert erről is, amonnan is hullámzik, kavarog. Ősnádas, egy embererdő. Egyetlen cél érdekében összefogott zsibbadt vágy, szent akarat! Morajlik és zúg, háborog és remeg, fenyegetően felcsattan. Ahány tüntető, annyi lobogó láng. Az egész perzselő lángtenger, mely máris eget ostromol, emészteni vágy, és jaj annak, amibe ez a lángnyelv belekap!”
De Hölgyeim és Uraim, Kedves Jelenlévők!
Mi válthatta ki, ezt az egyértelmű akaratot és mi okozhatta az ellentmondást nem tűrő, de békésnek induló fellépést?
Sokat olvastunk és sokféleképpen erről, korosztálytól függően, vagy ha úgy tetszik, politikai rendszerektől és kormányoktól függően”
Mert 1956-ot, mint egy erőszakkal lebontott építményt, sokszor és sokféleképpen kezdték újra építeni, de még most sem akarják olyanra, és ugyanúgy, ahogy az a magyar nép szabadságvágyától fűtve, 50 évvel ezelőtt kinőtt az ország testéből.
Október 23-án, fél évszázaddal ezelőtt, a szétszabdalt ország sokszor megalázott népe,
egy délután alatt, újra nemzetté vált.

A II. Világháború utáni összefogásról, az ország újjáépítéséről, és a magyar nép egymásra találásáról is sokat olvashattunk, de itt vannak még közöttünk azok is, akik részesei voltak azoknak az éveknek. Vannak még közöttünk olyanok is, akik a főváros újjáépítésében is részt vettek, vannak itt olyanok is, akik segélyszállítmányokat hordtak fel a pestieknek, és akik részt vettek az utódharcokban is.
De sokkal többen vannak azok, akik máig sem mernek beszélni az akkori valóságról, vagy máig sem tudják, mi is történt pontosan.
Azonban a legtöbben azok vagyunk itt e téren, aki már 1956 után születtünk, és talán lassan megértjük, mi és miért történt valójában, és azt is felfogjuk, mit tettek velünk az elmúlt 50 év alatt, vagy éppen 43 év alatt.
Az újjáépítés után voltak, akik úgy gondolták, jó lenne kihasználni a lehetőséget, jó lenne kihasználni az emberi jóindulatot, és megszerezni a politikai hatalmat, s kis baráti segítséggel az uralmat is a nép felett.
Ezek az emberek nem fogadták el a szabad választás eredményét, ezek az emberek új választást provokáltak ki, melynek eredményét hazugsággal és csalással, az ideiglenesen itt állomásozó szovjetek fenyegetése alatt döntötték el.
Ez a hazugsággal szerzett hatalom azonban kimutatta a foga fehérjét, és megmutatta igazi valóságát. Kiderült, hogy csak erőszakkal lehet fenntartani a hazugsággal megszerzett hatalmat, kiderült azonban az is, hogy nem lehet sokáig megtartani, mert a magyar nem tűri sokáig a hazugságot, nem tűri a zsarnokságot. Illyés Gyula: „Egy mondat a zsarnokságról” című versében már erről szóló gondolatait 1950-ben megírta, de csak később tehette közzé.
A levegőtlen pincék ablakából kiszivárgó nyögések, a sötét kapualjakból elhurcolt emberek jajkiáltásai, a hazugsággépezet akadozó kerekei, a mindennapokra rátelepedő nyomasztó hangulat, magában hordozta a magyarok válaszát: – elég volt, nincs tovább!
1956. október 23-án, a békés tüntetésből, az ÁVO-sok sörtüzének következtében forradalom lett.
A magyarok szabadságvágyának jelképes napjává emelkedett, és joggal lehetett 33 évvel később, az újkori Köztársaság Kikiáltásának Napja.
A szabadságharc leverése után azonban a XX. századi magyar történelem legsötétebb korszaka következett. A terror évtizede, a hazugság évei következtek.
Megismerve a múlt egyre jobban látszó foszlányait, felerősödik bennem, és talán rajtam kívül még sokakban egyfajta megvetés, amit azok iránt érzek, akik hazudtak 1956-ról.
Több okom is van erre, de kezdjük az elején:
– A legfontosabb, hogy hazudtak arról, ami valójában történt, meghamisították a múltat, bizonytalanná tették életünk egyik meghatározó szakaszát, ezzel elvettek tőlünk 10-vagy 20, vagy ki tudja hány évet!
Hazudtak az iskolában, hazudtak a munkahelyen, hazudtak az ifjúsági klubban, hazudtak a katonaságnál. „Hazudtak éjjel, hazudtak nappal, hazudtak minden hullámhosszon.”
Nem tudtuk, nem tudhattunk, mi is történt november 4-e után, nem tudtunk semmi pontosat a magyarság legújabb kori történelméről.
Nem tudtuk, hogy koncepciós perek, kivégzések következtek, „szemet szemért, fogat fogért” elv alapján.
Mert vajon tudták e mindnyájan, hogy az idegen tankokat a sajátjai ellen behívó Kádár, milyen elv alapján végeztette ki az embereket?
Tudják-e, hogy az ellenforradalomnak ítélt szabadságharc során életüket vesztett szovjet, és magyar elvtársak számának megfelelően kellett halálos ítéleteket hozni?
November 4-én a soroksári Juta dombon az esztergomi tüzérek és a honi légvédelmisek tüzet nyitottak a támadó szovjet csapatokra, és 11 ÁVO-s és 11 szovjet katona halt meg. Megtorlásul első fokon és másod fokon 11-11 halálos ítélet született.
Tudják-e hogy annyi halálos ítéletet hajtottak végre, amennyi az erőszakkal megszerzett hatalom szemszögéből a „hősi halottak” száma volt?
A Terror Háza Múzeum homlokzatán a Hősök Falán 228 kivégzett áldozatra emlékeznek meg, és 223 volt az „ellenforradalom hősi halottja”.
Ezt maga Kádár János mondta el Gorbacsovnak 1985 szeptemberében, úgy hogy kérte az elvtársakat, hogy álljunk le, ennyi már elég lesz?!
És ezek a halálos ítéletek mind, egytől egyig jogi köntösbe bújtatott koncepciós eljárások voltak! A vád a legtöbb esetben így szólt: – „előre eltervezett módon, bűnszövetkezetben végrehajtott gyilkosságsorozatban történő részvétel.”
Nagy Imre és társai ellen a vád arról szólt, hogy „irányítói voltak, egy nyugatról szervezett, előre kitervelt szervezkedésnek, mely a nép hatalmának megdöntésére irányult”.
Hölgyeim és Uraim!
Tudták-e, hogy a kivégzett mártírok megalázása, még holtukban is folytatódott.
Nem nyugodhattak síremlék alatt, volt, akit először a börtön udvaron hantoltak el. 1961-ben Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst is újratemették.
Két utóbbit egymásra lökve, hantolták el, Naszladi Péter néven temették közös sírba. Nagy Imrét, Borbíró Piroska néven temették el. A kihantolásánál láthatták, hasra fektetve, keze hátrakötve, egy durva zsákvászonba csavarva, drótkötéllel átkötve temették el.
Mindezekről, és az akcióról, ahogyan kezelték a forradalom vezetőinek ügyét, egy külön dosszié árulkodik. Úgy hívják „Darázsfészek”.
Így bukkantak rá 1988-ban, amikor nyugati nyomásra kezdték felgöngyölíteni a magyar történelem áthazudott évtizedeinek kezdetét jelentő gyalázatos kivégzések körülményeit.
Nem ismerhettük meg a valóságot, több éven keresztül, fiatalság és a felnőtté válás hajnalán, főleg amikor Gorbacsov elindította a hazugságok felszámolását, tudnunk kellett volna a pontos igazságot!
Az írószövetség 1956. december 28-án kiáltványt fogalmazott meg, a forradalom tisztaságát védve. Ez volt sokáig az utolsó értelmiségi megnyilvánulás, mert a csend, a dermesztő, rideg csend korszaka következett.
Nem lehetett még csak beszélni sem ’56-ról, az értelmiség nagyobbik része meghasonult, csak kevesen „üzentek burkoltan” írásaikban.
Voltak írók és költők, akik tovább próbálták védeni a forradalom tisztaságát. 1981-ben Kutasssy József volt talán az első, amikor egy új Március 15-ről vizionált, melyben azt írta: – „Talpra Petőfi, táncolj a sírodon, Beszélj még egyszer a szabadságról!”
1983-ban Nagy Gáspár azt írta, „a holtakat el kell temetni, és némán nem lehet a hóhérokat megnevezni”. Ezért az írásáért kizárták az írószövetségből, de Csoóri Sándor védelmébe vette, amikor azt mondta: – „egy korai virágcsokor volt ez egy láthatatlan síremléken, de rövidesen eljön majd az idő, amikor látható lesz a sír, és rajta lesz ez a virág is.”
1985-ben Pozsgai Imre mondta ki először, 1956-ban Népfelkelés volt, és ezért pártja a politikai süllyesztőbe száműzte. A Lakitelki Népfőiskola, a Bibó kör diákjai, a budapesti egyetemisták voltak, akik generálták a rendszerváltást. Hozzánk, a keleti végekre nehezen jött el a változás, és ez a második dolog, amiért nagyon dühös vagyok.
De az igazán felháborító az, hogy még utána és most is, 1989-után is hazudnak!
Mert milyen megújulás volt az, amikor Nyers Rezső, Gál Zoltán, Keleti György, „Csernobili” Csehák Judit jelentették az új szellemiséget, az utódpártban?
És mit kaptunk mi tőlük, mit kapott a magyar nép azoktól,
akik e sötét korszak utódpártjának szövevényes hálózatának köszönhetően, haszonélvezői lettek a rendszerváltásnak?
1994-ben egy olyan miniszterelnököt, aki pufajkában karhatalmistaként végigverte a tüntetőket, 2002-ben egy olyan miniszterelnököt, aki D-209-es fedőnéven saját országa ellen kémkedett, információkat adott el, és még Becsületrendet is kapott érte, 2004-ben és most, olyan miniszterelnököt, aki KISZ vezérből milliárdos lett, aki nap, mint nap az apósa által ’56 után elkobzott villából indul el hazudni! „Hazudni, reggel, hazudni éjjel, meg este!”
Hölgyeim és Uraim!
Ott tartunk, ahol fél évszázaddal ezelőtt: – a magyar nép válaszút elé érkezett!
Ott tartunk, mert újra visszatért közénk, és gyökeret ver a lelkekben az 1956-os Forradalmat és Szabadságharcot megelőző és azt követő métely, a hazugság!
Új köntös, új szóhasználat, új eszközök, a kommunikáció uralma, a törvénytelenül és csalással szerzett pénz hatalmával megerősödve.
Hát mire is jogosít fel bennünket 1956? Mi 1956 legfontosabb üzenete? Mire számíthatunk?
1956-ban a magyar nép megelégelte a zsarnokságot, nem tűrte tovább, hogy a jólét csak kevesek kiváltsága maradjon, hogy megmondják nap, mint nap, miről mit kell gondolnia, és elvegyék nap, mint nap munkája értelmét, erőfeszítéseinek eredményét.
De, 1956. október 23-án talán nem csak az emberek változtak meg egyik pillanatról a másikra, hanem a kizökkent idő is visszakerült valódi pályájára,
oda, ahonnan a kommunizmus ordas eszméje erőszakkal eltérítette!
Attól a naptól kezdődően, Október 23-a a szabadság és a remény napjává vált. A szabadságé,
mely nem létezhet igazság nélkül, s mely egyet jelent a reménnyel, a jövőbe vetett hittel.
Az igazság nem lehet egy oldalú, az igazság, mások szemszögéből nézve is csak ugyanazt jelentheti. Az igazságban már nincs kompromisszum, de a hozzá vezető út csak abból áll.
Mindannyian e téren, az itt felállított emlékmű előtt tudjuk, hogy fél évszázada nem volt még ilyen nehéz megtalálni a kompromisszumok útját, mindannyian érezzük, talán az egész országban, hogy valaminek történnie kell ahhoz, hogy a feszült helyzet a megoldás felé sodródjon.
Azt már tudjuk, hogy így nem mehet tovább. Bizalom nélkül, valódi, igaz felhatalmazás nélkül, hazugsággal, nem lehet vezetni egyetlen népet sem.
A magyart is csak ideig-óráig. Németh László mondta erre: – hogy „az ilyen alázat, már gyalázat.”
Ez így nem mehet tovább, mert először elindulnak azok, akik már nem félnek, aztán azok, akik még nem félnek, és akkor ott leszünk mi is, akik mindkettőt féltjük.
Ott lesz mindenki, aki megértette, vagy meg akarja érteni ’56 üzenetét, mindenki, aki nem akarja, hogy újabb 50 év múlva gyásszal a szívükben készüljenek az ünneplők.
Megvan az esély arra, hogy csak a lelkekben ismétlődjön meg a történelem.
Nekünk mindnyájunknak azon kell fáradozni, hogy az 1945 utáni évek tettvágya és 1989 bizakodó hangulata térjen újra vissza közénk.
1956-ban a történelem lyukat ütött a magyar zászlóra,
megtépázta a szabadság madarának szárnyait.
Az égbe törő lendülete megtorpant, de nem tévesztette el a célját. Felfelé tör, de már nem akarja legyőzni az eget, már nem tud megbirkózni a legnagyobb magassággal, elvesztett tollai, mint egy nemzetnek elvesztett fiai, a hősi halált halt, vagy elmenekült gyermekei, már nem adhatnak olyan felhajtóerőt, amire képes lehetett volna.
A tollakat, a saját tollait, melyek később más országokat ékesítettek,
vagy kihulltak alant a porba, örökre elvesztette.
De a madár újra felszáll. Mindig képes lesz az elrugaszkodásra, mindig képes lesz elérni, a számára biztonságot adó magasságot, mindaddig, amíg fiataljai megmaradnak.
Mindig képes lesz arra ez a nép, és lesz ereje ennek a nemzetnek, hogy erőt adó igazságát megőrizze, céljait megvalósítsa, vágyainak teret adjon.
Képes lesz rá mindig ez a nemzet, mert szabadnak született.