Az átjáró a szívekben van

A régi kelta ünnephez igazodó Halloween úgy tartja, hogy megnyílik egy átjáró az élők és a holtak világa között, és az élők, azért vesznek fel maskarákat, hogy az ártó szellemeket visszariasszák. Az amerikanizálódás torzít egy kicsit az ünnepeken egy kicsit, és többeknek talán homályosítja a keresztény hitvilág értékeit, de nem árnyékolja le a Mindenszentek Ünnepét, és másnap, az ünnepek sorában a méltó helyére emelt Halottak Napjának szívszorító jelentőségét.
Az előző évektől eltérően, most néhány nappal később osztom meg az Olvasókkal azokat a gondolatokat, melyek ezekben a napokban jobban szorítják az emberek lelkét, melyek akaratunk ellenére néha elfojtják a hangunkat.
Szerettem volna újra igazolva látni mindazt, amiről már korábban írtam, újra tapasztalni azokat az apró jeleket, melyek évről évre magukkal repítik az emlékezés szívbemarkoló pillanatait.
November elsején és másodikán valamennyi temetőben, még a több mint ötven éve lezártakban is gyertyák gyúltak, mécsesek világítottak, és a virágok szirmairól imádságok közepette könnycseppek szálltak fel a magasba. Megkeresték és hiszem, hogy könnyen megtalálták a címzetteket, mert ahová küldték őket, már nagyon vártak érkezésüket.
Hajnalban még lógott ugyan az eső lába, reggelre napfényes, de ahogy ilyenkor lenni szokott, szeles időre ébredtünk. Kora reggeltől kezdődően helyből és távolról egyaránt érkeztek temetőinkbe a hozzátartozók, voltak, akik még csak előkészítették a sírokat az esti találkozásra, és voltak, akik messziről érkezve mindezt egyetlen alkalomra sűrítették össze. Számos régi ismerőssel találkozhattunk, régen nem látott barátokkal futhattunk össze a temetők környezetében. A szokásos üdvözlések most rövidebbek voltak, mert mindenki érezte, most nem egymás társaságát keressük.
Egy valami azonban mindenkinek a szemében ugyanúgy látszott, mintha ha a sajátunk, a tükörből nézett volna vissza. Nyitva volt az átjáró.
És ez a nap, ez a délután, ez az este, mindig teljesíti és most is, betöltötte rendeltetését, hozta a formáját. Megadta a lehetőséget ahhoz a pillanathoz, melyet ezen a napon, minden más alkalomtól erősebben érzünk. Mert a szél, most is megállt, ha akartuk, egy pillanatra minden elcsendesült, ha halottuk.
Arcunkat most is érte az a fuvallat, ami talán egy csóknak, talán egy simogatásnak készült. A lelkünk most is összeszorult, attól a láthatatlan öleléstől, ami nagyon fájt.
Úgy fájt, hogy sokszor nem bánnánk, ha itt, és most lenne vége. Hisz odaadnánk mindent még egy ölelésért, még egy simogatásért, még egy csókért, egy mosolyért, még egy utolsó pillantásért. Néhány pillanat alatt órák, napok, évek peregnek le előttünk, s talán nem is teljesen nyomtalanul. Gondolatainknak nem vagyunk urai, már nem is ott vagyunk, ahol állunk, elragad bennünket valami, ami akár képes lenne kiszakítani bennünket saját földi életünkből.
A ragaszkodás, a hiányérzet fájdalma, az a néhány emberi érzés, az a néhány különleges értéke az emberi életnek, mely mára már értelmét vesztette, képes lenne kiragadni azok közül, akik ugyanúgy ragaszkodnak hozzánk, mint mi azokhoz, akik előre mentek, akiknek itt kellett hagyniuk bennünket, akiknek most a sírjainál sírunk.
Hangosan, vagy halkan, de zokog és dühöng a háborgó lélek, és borzasztó fájdalmában csak a szívnek engedelmeskedik.
De egy jobban megszorított kéz, egy összeérő váll, egy apró érintés, vagy egy eddig észrevétlen pillantás, újra visszahoz a jelenbe.
A nyomasztóan gyönyörű sír mellett ott vannak velünk a legdrágábbak, a családunk, a társunk, a gyermekeink, ott vannak a szeretteink, a testvérek és a gyerekeik, a rokonok, néha még a barátok is.
Azok, akiknek, most mi vagyunk a legfontosabbak.
És a szív rendezi a problémát, hiszen ezt más nem tudhatja, más nem képes ezen a problémán felülkerekedni. Rámutat a jelenre, a valóságra, és tisztába teszi mindennek az értelmét.
Hisz a szív engedte meg ezt a találkozást, és tette lehetővé ezt a pillanatot, mely most másképpen érint meg, és minden más alkalomtól világosabbá teszi számunkra, a saját életünk értelmét.
Nekünk, nem tudjuk meddig, de még itt van dolgunk.
Higgyük, akik előre mentek, azokra máshol nagyobb szükség volt, és tudjuk, nem hagytak itt bennünket örökre, mert egyszer még találkozunk.
Amikor nagyon akarjuk, lélekben mindig velük lehetünk, de ezen a napon, ezen az estén azonban Ők jöttek el hozzánk.
Az ajtón nem kellett volna kopogniuk, hiszen már vártuk érkezésüket. Gyertyát gyújtottunk, virágba öltöztettük a találkozó helyét, és egész nap készültünk arra, hogy egyszer csak belépnek. Mégis megelőztek bennünket, már ott voltak, amire megérkeztünk.
Magunk előtt, mosolyogva, tisztán csillogó szemekkel, sokkal fiatalabban és szebben, mint amikor elmentek.

Olyan tisztán láttuk Őket ezen az estén, ahogyan azt csak a szívünkkel lehet.