Bocskai István fejedelem 1604. Október 15-i győztes csatájának emlékére
„Mi magyarok értjük, ha szól hozzánk a Hazánk”
Tisztelt Polgármester úr, kedves Polgármester társaim, tisztelt Képviselő Hölgyek és Urak, tisztelt Ezredes úr, Elnök urak, kedves Ünneplők!
Mindenekelőtt dr. Hende Csaba honvédelmi miniszter jókívánságai is tolmácsolom az ünneplőknek és emlékezőknek, és a nevében is fejet hajtok majd az emlékmű előtt.
Inkább szeretem ünnepnek nevezni a mai napot, pontosabban az október 15-i emléknapot, hiszen kevés ilyen nagy jelentőségű csatát nyertünk az elmúlt évszázadok során, így érdemes rá nagyon büszkének lenni és ünnepelni.
Bocskai István fejedelem 1604. Október 15-i győztes csatájára emlékezünk ma, és rövidesen az ünnepi szónok felidézi a számunkra kedves eseményeket, a szabadság védelmezőivé váló hajdúk hőstettét.
Egy rövid gondolattal szeretnék hozzájárulni az ünnephez, mely a szabadság mindenek feletti igényét fogalmazza meg, azt, hogy a magyar emberekben olyan erővel él a függetlenség, az önrendelkezési vágy, hogy az képes magával ragadni másokat is, és kihozza belőlünk a leleményesség minden fortélyát.
Minden esetben, amikor a szabadság lehetősége megnyílott előttünk, történelmünk során minden alkalommal bizonyítottuk bátorságunkat, elszántságunkat és önfeláldozásunkat. Minden alkalommal akadtak vezérek, nagy tudású katonai vezetők, és hazájukért életüket is áldozni képes tömegek, sokszor névtelen és jeltelen sírban nyugvók, akik a szabadság reményében, a családjuk, a közösségük érdekében vállalták a legnagyobbat.
Néhány nappal ezelőtt az Aradi Vértanúkra emlékeztünk, akik hősi halála igazolta, hogy a magyar nép szabadságvágya képes magával ragadni más népek és nemzetek fiait is. A 13 vértanú között 5 tábornok volt magyar csak mindkét ágon magyar származású, 3 német, 1 osztrák, 2 örmény, 1 szerb és 1 horvát hős vált örök emlékezetté, és jelképpé a magyarok történelmében. 10 nap múlva 1956 hőseire emlékezünk, a szovjet tankok ellen harcba szálló magyarokra, ifjakra és bátrakra, akik életüket adták a szabadság reményében.
Bocskai kincstárnok, bihari főispán, majd főgenerális Erdély függetlensége és a magyar nemzet szabadsága érdekében minden eszközt megragadott. A császári udvarban is járatos ember a hadtest tagja is volt, ismerősen mozgott az ellenséges közegben is. Minden helyzetben egyetlen cél vezérelte, egyetlen törekvés motiválta, ezért tárgyalt a törökkel, és kereste a kompromisszumot a Habsburgokkal, de békés úton nem járt sikerrel.
A császári udvar nem nézte jó szemmel Bocskai próbálkozásait, és a Kereki várostrom kudarca után a felső-magyarországi főparancsnok le akart számolni a hajdúkkal és vezérükkel. Terve nem sikerült, mert Bocskai fortéllyal megnyerte a hajdúkat, maga mellé állította a kapitányokat, és az Adorján felé induló hadoszlopot heves rohamokkal szétverte. Az írások szerint a későbbi fejedelem jobban ismerte a császári sereg mozgását és terveit, mint maga a parancsnokuk.
A heves és hangos csata után a Petz tábornok segítségére siető Belgiojoso már nem merte megtámadni a győztes hajdúkat, és a sokkal nagyobb seregével pánikszerűen visszavonult Adorjánban és Váradra.
Kiváló hadvéri teljesítmény, leleményesség, fortély, halálmegvető bátorság eredményezte a nagyszerű győzelmet. Az Álmosd-Diószegi csata hírére november elejére a Bocskai mellé álltak a felső-magyarországi nagyvárosok, és a hadvezér november 11-én bevonult Kassára, elkergette Bastát, és hatalma alá vonta Erdély, és a Felvidéket.
Az erdélyi országgyűlés 1605. Február 21-én, a magyarországi fölkent rendek pedig Szerencsen április 20-án magyar fejedelemmé választották Bocskait. Ajándékba elfogadta a török koronát, ami jelképes elismerése volt a békének, és kiegyezett a Habsburgokkal.
Katonai fölényét nem használta ki, ami azt igazolta, hogy számára valóban csak a szabadság, a függetlenség volt a fontos, nem maga a hatalom.
Tisztelt Ünneplők!
Mi magyarok, sokszor és sokat szenvedtünk már a szabadságért, és sokan haltak meg annak reményében, hogy majd gyermekeiknek, unokáiknak jobb lesz az életük, és beteljesíthetik azokat a célokat, melyeket megálmodtak. Valljuk be azt is, hogy sokszor engedtük ki a kezünkből ezt a kényes jószágot, amit függetlenségnek hívnak. Az életüket áldozók nem nyugodhatnak sohasem, ha azok, akik érdekében áldozatot hoztak, nem becsülik, és nem védik meg az örökséget.
Tudjuk mindannyian, hogy mi és még sokan más országokban is vergődnek ma is béklyók között, és nem képesek megvédeni önállóságunkat. Mint, ahogyan mi sem voltunk mi sem vagyunk minden helyzetben képesek megóvni azt a szabadságot, melyet az államalapítással Szent István király, a honvédő háborúkkal Szent László király, a hadvezéri tehetségével Nagy Lajos, erős kezével a második honalapító IV. Béla, bátorságával a törökverő Hunyadi János, Európa legkorszerűbb seregének fenntartásával Mátyás király, a bátor és dacos kiállásukkal az erdélyiek, Báthory, Bocskai, Bethlen, a szilaj kurucok vezényletével Rákóczi, a lelkesedésével Kossuth kormányzónk vagy önfeláldozásával Nagy Imre és mártírtársai kiharcoltak.
Tisztelt Ünneplők, ma is meg kell küzdenünk a szabadságért, de azt nem vérrel, hanem verejtékkel tehetjük. Mert dolgoznunk kell azért, amit örökül kaptunk, és amivel kénytelenek vagyunk újra megerősíteni és biztosítani a helyzetünket, amivel megállíthatjuk az a zuhanást, ami az okozott, hogy korábban nem tettek meg mindent a szabadságunk érdekében. Iszonyúan sokat kell dolgoznunk, holott nem mindig van hozzá kedvünk. Azt hisszük néha, elég, ha korábban már dolgoztunk, és elég az is, hogy korábban már mások megharcoltak a szabadságért, és megharcoltak a kiváltságokért. Pedig a szabadságért, a függetlenségért mindig harcolni, kell, mindig védeni kell, mert mindig van ami veszélyeztesse, ha más nem, akkor mi magunk. És egy kicsit valljuk be, mi mindannyian egy kicsit hajdúk vagyunk. Minden magyarra nyugodtan mondhatjuk, kicsit hajdú, nyakas, makacs, ám de dolgos, és ha megkapja erőfeszítéseiért a jutalmát, akkor elégedett ember.
És most pont ilyen makacsságra és odaadásra van szükség, mert mindenkinek dolgozni kell azért, hogy a jelenlegi helyzetből kilábaljunk, és újra megerősödjünk.
Ebben a munkában mindenkinek részt kell vállalni, és áldozatot kell hozni, kinek többet, kinek kevesebbet, de állítom, hogy megéri. Megéri, és mi képesek vagyunk és képesek leszünk rá. Tudom, hogy még a mi életünkben is meg lesznek azok a kiváltságok, melyeket Bocskai adott a hajdúknak: – hazát, házat, biztonságot, jövőt gyermekeiknek, odaadásukért, hűségükért tisztes fizetséget.
Mi, a ma élő nemzedék sem akarhatunk mást, mint Bocskai és a hajdúi.
Azt akarjuk, hogy a hazánk szeressen, megvédjen, és teret adjon, a munkánk után legyen tisztességes jövedelmünk, legyen otthonunk, merjünk vállalni családot, és érezzük: – a hazának szüksége van ránk.
Mi értjük, határon erről és arról, amikor hozzánk szól a haza, áldozatot is hozunk, ha a jövőnk ezt kívánja, de elvárjuk, Magyarország is mindig értse azt, amit a fiai kérnek tőle.
Ennek jegyében hajtok fejet Bocskai fejedelem és a győztes hajdúk vitézsége előtt.
Köszönöm a lehetőséget, hogy elmondhattam az ünnephez kapcsolódó gondolataimat.