Egy elkésett köszönet

A nyíradonyi emberek közössége, az önkormányzata, a barátaid és azok nevében szeretnék elköszönni Szilágyi Lászlótól, akik Neki köszönettel tartozunk.
Ez egy elkésett köszönet Laci bátyám, melyet mindenképpen szerettem volna egyszer elmondani, még akkor is, ha tudom, hogy tiltakoztál volna ellene.
Most elmondom, és őszintén sajnálom, hogy a tiltásod ellenére is, nem tettem meg ezt korábban.
Ez egy elkésett köszönet azért, amit életed során Tőled kaptunk. Mert nagyon sokat kaptunk Tőled segítőkészségből, emberségből, bölcsességből és barátságból.
Egy elkésett köszönet azért, mert Hozzád mindenki bizalommal fordulhatott, mert Te minden emberen segíteni akartál, mert Téged kereshettek bármikor, mert Te készen álltál arra, hogy segíts bárkinek, aki bajban volt.
Neked sohasem kellett kétszer szólni, ha valamilyen közösségi célhoz támogatásra volt szükség, szólni sem kellett, Te mindig tudtad módját, hogyan segítsél.
Vasárnap a Pávakörösöket vitted szerepelni, hazahoztad a szomszédokat a templomból, és készültél a vasárnapi kávézásra, mint mindenkor máskor.
Mert Te sohasem pihentél, úgy érezted mindig tenni kell valamit, hogy értelme legyen az életednek. Megnyugodhatsz, úgy fogunk Rád emlékezni, ahogy szeretted volna: – ez a Szilágyi mindig dolgozott.
Dolgoztál, és ezért hány ezer ember köszönheti Neked azt, hogy háza, otthona van, hogy fedél maradt felette, hány vállalkozó tartozik Neked köszönettel, hogy elindítottad őket, vagy segítetted őket megerősödni. És hányszor szenvedtél titokban magadban, ha visszaéltek a bizalmaddal, és hányszor adtál újra és újra lehetőséget, hányszor adtál embereknek újra esélyt.
Neked nem adtak. Te nem kaptál az élettől egy újabb esélyt, Neked akkor, és ott kellett itt hagyni bennünket.
Néhány napja arról beszéltél, mennyire szeretnél még élni legalább vagy tíz évet, de nem bízol benne. Sokszor mondtad, hogy jobban becsüljük meg az életünket, mert csak egy van belőle, sokszor figyelmeztettél, hogy vigyázzak magamra, mert „egy pillanat és mindent megemészt a halál”.
Talán a lelkedben tudtad, hogy nem lesz kegyes hozzád a sors, és fiatalon elhunyt szüleiddel rövidesen találkoznod kell. Te talán érezted, de mi nem tudtuk.
Mi nem tudtuk, és ezért elkéstünk.
Elkéstünk azzal, hogy elmondjuk Neked szemtől szembe, hogy nem ismertünk Nálad jobb lelkű embert, hogy nem ismertünk Tőled tisztelettudóbbat és rendesebbet.
Nem tudtuk elmondani, hogy különbnek tartottunk magunknál, hogy felnéztünk Rád és nagyon tiszteltünk, még ha nem is szerettél erről hallani.
Te nem akartál soha semmi lenni. Te csak dolgozni akartál, nyugodtan élni és jókat beszélgetni.
Életed volt a munka, életed volt a segíteni akarás, az életed sokunk számára volt ajándék.
Én hiszek abban, hogy eljut hozzád ez a kései köszönet, hiszek abban, hogy eljutnak az Érted mondott imák, eljutnak arra a helyre, ahol ez számítani fog.
Hiszek abban, hogy a Jó Istentől megkapod, amit érdemelsz, amit mi nem tudtunk Neked viszonozni.
Hiába tiltakoztál volna ellene, már készültünk arra, hogy példaként állítva e közösség elé, hivatalosan is elismerjük, hogy a Te életed minta, és követendő minden nyiradonyi számára, és nem ismerünk Tőled embert, akik ezt jobban megérdemelné.

A Város Díszpolgáraként kísérünk utolsó utadra; pedig hidd el, az ünnep előtt kávézni készültünk Veled, nem elbúcsúzni Tőled.
De most elbúcsúzunk a következő találkozásig, ahol ott vársz majd bennünket a szeretteiddel, a mieinkkel, és azzal sok jó emberrel, akik megelőztek.

Kérlek, fogadd el tőlünk ezt az elkésett köszönetet, és legyen Neked a föld könnyű tehe