Egy közösség ünnepe

Megtiszteltetés részt venni és főleg szóhoz szóláshoz jutni egy település rangos ünnepségén.
Még nagyobb megtiszteltetés ez, ha egy „házi” ünnepségen történik, hiszen a települések életében az iskola, olyan mint egy családban a nappali, vagy a konyha étkezővel. Nem mindenkit hívnak be, nem mindenkit látnak szívesen.
Ezért én úgy veszem, hogy Polgármester úr és Igazgatónő beljebb tessékelt a kerítéstől, és behívott az udvarról a lakásba, méltónak talált arra, hogy belépjek a nappaliba, leüljek a konyhájukba.
Ennek megfelelően fogok viselkedni, és a megtiszteltetést rövid beszéddel, és őszinte gondolatokkal fogok megköszönni.
Megtiszteltetés, e falak között lenni azért is, mert tudom, hogy 1926. szeptember 1-seje óta, mennyi hányattatás és küzdelem árán maradt meg a bocskaikerti iskola, és milyen összefogásra volt szükség ahhoz, hogy már 10 éve ilyen impozáns körülmények között működjön.
Megtiszteltetés azért is, mert nagyszerű és kiváló emberek tanították a fiókiskola diákjait, Zilahi Sebess Gézától, Sonkoly Lajosné, Sápi Gyuláné, Zágonyi Lászlóné, Katona Margit, Kátai János, Somlyai ímiklós, Duró Dezső, Oláh Józsefné, Réti Piroska, Polyvás Zoltánné, Szőllősi Józsefné, Pethe Istvánné, munkáján keresztül, az 1975-ös körzetesítésig, amikor a Földi János Általános Iskola tagiskolája lett.
Megtiszteltetés, mert a tagiskola vezetői, utoljára Kiss Györgyné, el tudták érni, hogy a helyiek ne tapasztalják, a diákok pedig ne érezzék ennek semmilyen hátrányát.
És megtiszteltetés azért, mert ez az intézmny, a jövő boszorkánykonyhája, ez a jövő műhelye.
Itt dől el évről évre, hogy akik a bocskaikerti iskolában tanulnak, akik itt nőnek ki az alapképzésből, kapnak-e elég muníciót arra, hogy egykoron felnőttként, kiművelt emberként visszatérnek-e, vagy elhagyva a közösséget máshol, talán más országban keresik majd a boldogulást.
E falak között dől el, képes-e az önkormányzat olyan intézményt működtetni, mely megadja az előbbiekhez a keretet, biztosítani tudja-e a megfelelő szintű szakmai és tárgyi feltételeket, és egyben az is eldől, hogy a helyi közösség, a Bocskaikerti lakosok közössége megbecsüli-e, megtudja-e tartani tanítóit, tanárait.
Azok, akik 10 éve, 1997. augusztus 19-én átadták ezt az iskolák a helyi diákoknak, és a tantestületnek bizonyították, hogy számukra ez az intézmény a legfontosabb.
Bizonyították, hogy azonosulnak a későbbi névadó Német László hitvallásával, mely szerint a földi élet legnagyobb örömének tartja a tanulást.
Bizonyították, hogy gyermekeiktől nincs fontosabb számukra, bíznak a jövőjükben, és bíznak magukban is. Mert iskolát építeni nem csak mindig nagy felelősség, hanem egyértelmű közösségi hitvallás is.
Iskolát építeni csak az önálló közösségek, az életkepés emberek közössége szokott. Azok a közösségek, akik képesek közös célok megfogalmazására, akik a megvalósítás mezején rangsort tudnak állítani, akik képesek, a fontossági sorrend szerint összeadni erejüket.
Az közösség, amely iskolát épít, nem akar senki csatlósa lenni, nem fogadja el a másodrangúságot, és nem hagyja, hogy jövőjéről mások döntsenek, önálló élete, jövőképe és önálló történelmi útja van. És a bocskaikertiek közössége hisz a saját útjában.

Az 1993-ban önállóvá váló község az elmúlt 14 évben bizonyította döntése helyességét. Megmutatta a világnak, hogy képes az önálló életre, képes saját közösséget szervezni és egyben tartani.
Az elmúlt évek azt is bizonyították, hogy ez az intézmény több mint egy iskola, több mint egy épület. Helyet kaptak a kulturális és a szabadidős rendezvények, a lakosságnak nem csak az érintett része, nemcsak az iskolás gyerek szülei látogatnak el az iskolába.
Itt Bocskaikertben, a mai Magyarország, mai irányítóival ellentétben, hisznek a közösség megtartó erejében, és hisznek a közösségek elsődlegességében.
Itt Bocskaikertben nem ajnározzák az egyén, az induvídum elsődlegességét, nem arra tanítják a gyerekeket, hogy titkolózzon a szülei előtt, nem arra tanítják, csak magával foglalkozzon, és a saját útját akár mások rovására is kitapossa.
Itt Bocskakikertben azt tanítják a diákokkal, és azt mutatják a lakosságnak, hogy közösségben jó, és csak közösségben szabad élni.

Bizonyára még sokan emlékeznek az építkezés problémáira, bizonyára a nehézségekre is, nem csak az ünnepélyes átadás felemelő pillanataira.
Sokan tudják kapásból a tervező nevét, a kivitelező cég, és a közreműködők névsorát.
És biztosan visszaemlékeznek a nagyszerű ünnepekre, a jól sikerült rendezvényekre, a Jótékonysági Bálokra, sporteseményekre és családi majálisokra.
Megtiszteltetés volt egy éve részt venni egyik Jótékonysági rendezvényükön, és akkor elmondhattam a jelenlévőknek, hogy máskor is eljövök, ha elhívnak.
Örömmel tettem, és büszkeséggel állok itt, hiszen Önök sokat segítettek abban, hogy képviselőként legyek ma jelen.
Nem a kormánytól, csak a volán mögül jöttem, bár most az egyszer még sofőröm is van, mert lesz még egy másik rendezvény is a mai délutánon.
Nem kormánytól jöttem, és nem küldtek velem semmit erre a jeles évfordulóra.
Nem hozhattam magammal ígéretet arra, hogy holnaptól megvalósul, amire vágynak.
Nem hozhattam többlettámogatást sem azokhoz a kevés, és sokszor a munkavégzés színvonalát is veszélyeztető normatív támogatáshoz sem, amit az önkormányzatnak kell kipótolni.
Napot sem, csillagot sem hoztam, csak egy szerény felajánlással érkeztem, amit jó szívvel hoztam az ünnepi asztalra.
De maguk mögött tudhatják jó szándékomat, a segítőkészségemet, és azt a kapcsolati tőkét, amit egy ellenzékben lévő országgyűlési képviselő birtokolhat.
Hogy milyen lenne, ha a kormánytól jöttem volna, attól a kormánytól, amelyikről hiszem, hogy jobban tenné a dolgát, mint a mostani, az Önök fantáziára bízom.

Tisztelt Ünneplők!
Ma csak arról kellene szólni, ami szebbé teszi az ünnepet, és jó érzéseket indít meg az ünneplőkben, így én is csak ilyenekről igyekszem szólni még a következőkben.
Arról, hogy a közösségek annál erősebbek, minél többen tudnak azonosulni céljaikkal, annál sikeresebbek, minél kevesebben maradnak azok, akik elérésükben ellenérdekeltek.
És a közösség elsődleges célja nem lehet más, mint lehetőségeket és nem terheket hagyni az utánuk jövőkre, hogy megadják gyermekiknek a legtöbbet és a legjobbat, hogy a mindennapok világában tudással, és akarattal, hittel és bátorsággal erőssé tegyék ezt az országot, melyben ők lesznek a legfontosabbak.
Ma sokat beszélnek arról, hogy a magyar oktatás válságba került, és sokan beszélnek arról, hogy ezzel a jövőnk is.
Akkor, amikor megfosztják fiataljainkat esélyegyenlőség első és legfontosabb területétől, a tanulás elérhetőségétől, akkor valóban lehet válságról beszélni.
Akkor, amikor a szülő kénytelen lesz dönteni arról, hogy melyik gyermekét engedi továbbtanulni, mert nem bírja mindkettő, vagy három taníttatását fedezni, akkor valóban lehet válságról beszélni.
Pedig nincs fontosabb, mint megszerezni a tudást, ami a boldogulásunkhoz, az életünkhöz szükséges.
Annál erősebb egy nemzet, minél felkészültebbek tagjai.
„A tudományos emberfő mennyisége, a nemzet igazi hatalma. Nem termékeny lapály, hegyek, ásványok, éghajlat teszik a közerőt, hanem az ész, mely azokat józanon használni tudja. Igazibb súly és erő az agyvelőnél nincs.
Ennek több vagy kevesebb léte, a nemzetnek több vagy kevesebb szerencséje.” – mondta gróf Széchényi István.

Tehát kedves Ünneplők, csak akkor lehet szerencséje egy nemzetnek, és akkor lehet erős egy ország, ha erős iskolái, erős közössége, hite és akarata van.
A 10 éves, Német László nevét viselő bocskaikerti Általános és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény, a helyi közösség és az ország szerencséjéhez járult hozzá az elmúlt években.
Kívánom, hogy egy erőssé váló Magyarország szerencsés tagjai éljenek mindig Bocskaikertben, legyen mindig összetartó és bölcs a közössége, és tudjanak mindig olyan vezetőket választani, akik képesek kovászai lenni egy boldogabb jövőnek.

Köszönöm a lehetőséget, igazán nagy megtiszteltetés volt!