II. János Pál pápa emlékére

Az elmúlt napokban a Földön mindenki megismerhette életútját, aki tisztelte és szerette, aki hallott róla és figyelemre méltónak találta. Ezért nem a Krisztusnak ajánlott páratlan és utánozhatatlan életéről írok, hanem néhány eseményen keresztül arról az érzésről, amit földi szolgálata számomra jelentett.
1978-ban felkavarta a közvéleményt, amikor 33 nap után meghalt I. János Pál pápa. Soha nem tudjuk meg, mérgezésben halt-e meg, vagy megmérgezték. Nagyon meglepő és középiskolás fejjel is felfogható jelentőségű volt utódjának kiválasztása, aki először nem olasz, hanem lengyel volt. Jól emlékszem, általános vélemény volt, hogy nekünk magyaroknak ez jól jöhet.
Később az 1981-es merényletre emlékszem, ugyanis akkor érettségi környékén már jobban érdekelt bennünket a világ. Már nem csak a 150 éves rabiga miatt kedveltük kevésbé a törököket. Nem olyan régen tudtuk meg, a bolgár titkosszolgálat embere volt, és a szovjet KGB rendelte meg. „Barátaink” Tito és Brezsnyev apánk érdekes szerepvállalása volt. 1986-ban, a változásoktól forrongó Európában, közös béke imanapra tett javaslatot más világvallások vezetőinek, és ettől kezdve válik ismertté a világ számára. Az 1991-es magyarországi látogatására már sokan és jól emlékeznek, többen láthatták is Máriapócson. Óriási jelentősége volt a rendszerváltásnak aposztrofált megváltozott politikai környezetben, de tartást adott annak az érzésnek is, amit a lengyel-magyar nép közös múltjának eredményeként ápoltunk.
Az 1993-as Római IX. Ifjúsági Világtalálkozó jelentette azt a furcsa érzést, amikor nagyon közelinek, nagyon emberinek és egyszerűen fantasztikus embernek ismerhettük meg. Amikor együtt énekelt és táncolt a fiatalokkal, amikor szinte a pajtásukként, az idősebb testvér jogán mondta „gyere velem, mentsük meg a világot”!
Ez az őszinteség, és ez a közvetlenség, a fiatalok, a fiatalság feltétlen szeretete tette lehetővé, hogy a kereszténység ősi tanítását egy csapásra a mai modern világukba repítse.
Megértette velük, örök a tanítás, és örök annak üzenete. Nem korfüggő és nem történelmi kor függő a kereszténység. Mosolygott, játszott, énekelt, magához ölelt és felemelt.
El sem hitték sokan, hogy ez egyáltalán lehetséges. Egy pápa az emberek között, egy pápa a fiatalok között, egy pápa a szegények között, a harmadik világban.
Közvetlenség és feltétlen szeretet áradt minden mozdulatából, ha gyerekekkel, fiatalokkal, vagy elesettekkel találkozott. Megsemmisítő rosszallás volt tekintetében, ha háborúkról hallott, vagy ha a gazdagok kapzsiságával találkozott.
Felemelte a szavát az igazságtalanság, a gátlástalanság, az erkölcstelenség ellen. Nem volt megalkuvó, nem engedett az eltorzult beütéseknek, nem fogadta el a lassan divattá váló másságot és elítélte a bódító szerek liberalizálását. Megvédte a család szentségét, nem fogadta el a természetellenes helyzeteket.
Soha nem tapasztalt tisztelet és szeretet fogadta bármerre járt. Már életében csodatételeiről adtak hírt, 104 országba látogatott el és mindenhol mély nyomot hagyott az emberekben.
Mindent úgy csinált, ahogy kellett, amit csinált arról azt gondoltuk, pontosan így kell.
Szeretett és bátorított. Beiktatásakor azt mondta: „Ne féljetek ! Nyissátok ki, sőt tárjátok szélesre a kapukat Krisztus előtt ! Nyissátok meg az országhatárokat, a gazdasági és politikai rendszereket, a kultúra, a civilizáció széles területeit, hadd haladjon előre a megmentő hatalma ! Ne féljetek ! Krisztus tudja, mi lakik az ember bensejében. Ezt egyedül csak ő tudja.”
Ő volt a Pásztor, aki életét áldozta nyájáért. Minden pillanatában szolgált és minden pillanatban a rendelkezésére állt.
Csak kevés elborult elme volt képes arra, hogy kritizálja itthon és a világban egyaránt. De voltak és vannak, még közöttünk is. Őket is szerette.
Alig vettünk tőle végső búcsút máris hiányzik. Mert tudjuk, nem lehet mindenkit pótolni. Hiányzik vele az a biztos pont, amit magunkban is érzünk, de benne felismertünk.
Nagyon nagy az űr utána, mert nagyon magas a mérce. Elérhetetlen.

Elment közülünk egy csodálatos, és nagyszerű ember, aki elmondhatta, amit eddig csak Szent Pál apostol tehetett meg: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár rám az igazság koszorúja, melyet azon a napon megad nekem az Úr.”
Ha valaki megérdemeli a koszorút, Ő igen.
II. János Pál pápa, Krisztus Földi helytartója.
Mosolya és bátorítása velünk maradt. Tovább őrködik felettünk, az Úr legjobbjaival együtt.