Nemzeti összetartozás napján
Soha nem állította senki, a törvényt beterjesztő és elfogadó kormánypárti képviselők közül, hogy ezzel lerendeztük volna Trianon tragédiáját, és soha nem gondoltuk azt, hogy más tennivalónk már ne lenne. Az 1920-as döntést megelőző évek eseményeit, és annak kialakulását eltérő módon értékelik azóta is, szinte alig található két közel azonos publikáció sem, ami azt mondatja ki, továbbra is vannak tisztázatlan körülmények, továbbra is kérdéses a magyar politika szerepvállalása, illetve mulasztása.
Vannak azonban tények, melyeket nem vitatnak, történetek, melyek indulatokat gerjesztenek, és lettek következmények, melyek hatásai alapvetően befolyásolták az elmúlt évtizedeket, és alapvetően befolyásolhatják a jövőt.
Tény, hogy hányatott sorsunk kialakulásában mindig komoly szerepe volt az idegen hatalmaknak, akik soha nem nézték jó szemmel azt, ha erősödött országunk. Ráfoghatnánk az irántuk érzett gyűlöletre is a Versailles-i döntést, de nem érdemes csak külső tényezőket vizsgálni a tragédia okán. A magyar külpolitika és a sodródó belpolitika sorra hozott rossz döntéseket, de tény és való, nem miattunk tört ki az I. világháború.
Tény, hogy példátlan módon elvették a történelmi Magyarország 2/3-át, megfosztattak bennünket gazdasági erőforrásainktól, kapcsolatainktól, családokat szakítottak szét és gyilkoltak le a győztes jogán. Pedig sem Románia, sem Szlovákia, sem Ukrajna, sem Jugoszlávia, sem Olaszország nem győzött le bennünket, sőt még a háború kirobbanásáért felelős sógorok raboltak belőlünk. Feldolgozatlan múlt, soha be nem gyógyuló, sírba vitt sebek és fájdalmak maradtak és maradnak a döntés után, sírás és harag fészkelt be a magyarok lelkébe.
Csoda-e, ha a szintén rajtunk részben kívülálló okok miatt, de ugyanolyan sodródó belső politikai hibák miatt bekövetkezett II. világháború után rögtön kaptunk az alkalmon, és vissza akaratuk venni azt, amit jogtalanul és az ott élők szándéka ellenére követtek el rajtunk? Valóban csodálkoztunk-e azon, hogy virágeső fogadta a bevonuló magyarokat Észak-Erdélyben, és a magyar belpolitika egyértelműen ennek érdekében hozta meg a később büntetéssel járó áldozatot?
Tisztelt Emlékezők! Kedves Ünneplők!
Érdekes és tanulságos azon is elgondolkodnunk, hogy melyik az aktuális és helytálló megszólítás, valóban ünnepelhetünk a megemlékezés napján, vagy továbbra is csak kesereghetünk, és tovább dacolunk a fennálló helyzettel?
Van erről ma is vita, és nem egyszerű megválaszolni a kérdést, de ebben az elfogadott törvény világos útmutatást ad.
Mielőtt ezt a helyére tesszük, nem mehetünk el szó nélkül a közelmúlt bűnei mellett, és nem mehetünk el szó nélkül a mostani magyar, a határon túli magyar, és érintett szomszédjaink magatartása mellett sem.
A rendszerváltás után először 1998-ban, az első Orbán kormány idején foglalkoztak az elszakított magyarok ügyével a Magyar Igazolvány bevezetésével. Előtte sem az Antall, sem a Horn kormány nem foglalkozott ezzel a kérdéssel. A bevezetett Magyar Állandó értekezletet a Gyurcsány kormány megszűntette, előtte pedig 2004-ben megtagadta a magyarok kettős állampolgárságának megadását célzó népszavazás kezdeményezését. Emlékezzünk a döbbenetre, amit a magyarok döntése okozott a határokon túl, és a szégyenre, amit a mai napig is magunkon viselünk, de leginkább arra, hogy aljas hazugságokkal verték át a magyarokat, gyűlöletet gerjesztettek elszakított nemzettársaink irányába a szociális biztonság és a nyugdíjak veszélybe kerülésének hamis látszatát keltve!
A jelenlegi helyzet sem gondnélküli, a vérüket megtagadók továbbra is a megosztottságban érdekeltek, a politikai haszonlesők pedig a túlcsordulás miatti kockázatot figyelmen kívül hagyva, szavazatszerzés céljából összeuszítják mindenkivel, akivel csak lehet az országot, és keselyűként várakoznak a határon túli magyarokkal történő atrocitásokra, hogy abból tőkét kovácsoljanak!
A szlovák és a román magatartás hisztérikus megnyilvánulásai szinte mindennaposak, melyre szinte megrendelésre okot adunk. Van, amikor a jelenlegi külpolitika is mellé nyúl, és lehetőséget ad kevésbé fontos, illetve halasztható ügyekből is a támadáshoz, és a felelőtlen, haszonleső, a szélsőséggel a figyelmet mindenáron magára fordító akaró ellenzék ezt is tovább nehezíti.
A határokon túli magyar politika sem javít a kilátásokon, a belső viták és a megosztottságot fokozó rossz időzítésű manőverek bizonytalanná teszi az ott élőket, teret adnak a nacionalista hazai erőknek, sőt választásokhoz adnak muníciót a szervezetlenségük miatt.
Tény és való, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben nincsenek jó helyzetben a történelmi múltra, a hagyományokra, az értékekre alapozó nemzeti ügyek, és a mindennapok problémái elhomályosítják a tisztánlátást, és méltatlan környezetbe helyezik az emlékezést.
A Nemzeti Összetartozás Napja közösségvállalást jelent a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között, hidat és egyben örökre szóló köteléket. Ez a kötelék azonban nem merülhet ki csak a tragédia feletti és miatti kesergés, fájdalom és harag mezein, ki kell bontakoznia egy erőt adó, közösséget erősítő, ha kell formáló, és a nemzetet megtartani képes dimenzióban is.
Ha a jogos haragot, és soha nem múló fájdalmat, a máig és egyetemlegesen érezhető keserűséget lecsendesítjük, elő kell törnie a magyarság lényegét jelentő, keresztény értékközösségen alapuló, elszakíthatatlan, és kitörölhetetlen, szabadon vállalható közösséget a valaha élt, az élő és a jövő magyarjai között.
Az összetartozás érzése és sokszor megtapasztalt élménye olyan érzés, melyet minden magyarnak meg kell ismernie. Ezért támogatjuk és szorgalmazzuk, hogy már általános iskolába is megérezhessék gyermekeink, és megismerhessék a nyíló értelem korában a tragédiát és az abból feltámadó összetartozás élményét. Mert már akkor, a tanulmányaik elején tisztába kell lenniük az igazsággal, ami maga a XX. század legnagyobb igazságtalansága, melyet, ha időszakosan is, de rövid időre elnyomhatott újra egy másik igazságtalanság.
Ezért ma, emlékezve a Trianoni tragédiára, arra bíztatom az emlékezőket, hogy ünnepeljenek, és bizakodjanak, mert nekünk kitartást, bátorságot és erőt is ad az összetartozás, hitet abban a magyar jövőben, mely igazolhatja, és szentesítheti az örök köteléket, biztosíthatja a nemzet egységét.
Nem kell külön hangsúlyoznunk, mégis jól esik az érzés adta örömtől ismételni újra és újra, hogy „Hiszünk Magyarország feltámadásában”!