Szent István Király és az Új Kenyér Ünnepén adták át a Díszpolgári Címet Nyíradonyban

Tisztelt Képviselőtestület! Főtisztelendő urak és Nagytiszteletű Asszony, Tisztelt Díszpolgárok, Kedves Ünneplők!
Köszöntöm Önöket mai ünnepi rendezvényünkön, külön köszöntöm Vendégeinket és Baszk táncegyüttes tagjait, és a Nemzetközi Művésztelep tagjait!
A magyar állam, a magyar nemzet legnagyobb ünnepének jelentősége ismerete fontos egy helyi közösség számára, és a mi városunkban ez a tény teljesen rendben van.
Összetartó és erős községe a Dél-Nyírségnek és e térségnek városunk, lakóink biztos alapokra építettük életünket, és határozott, konkrét értékekre alapozzuk a jövőnket is.
Ha voltak is megingások, és az élet úgy hozta, hogy kitérőket is be kellett építeni a fejlődés útjába, az irány mindig világos maradt, jól kivehető és tartható.
Amikor ma, Nemzeti Ünnepnapunk előtt megidézzük Szent István Királyt alkotását, és életét, visszatekintünk a mögöttünk hagyott ezredévtől is nagyobb távolságra, csak az elismerés és a köszönet hangján szólhatunk.
A mű elkészült, az alkotó, Krisztus után 1038 óta pihen, de az alkotás tovább él, és reményeink szerint örökkön örökké hirdetni fogja, létezik Magyarország.
Az elismerés ebben az esetben sokkal több, mint a tények összegzésén alapuló pozitív vélemény, sokkal inkább csodálat, tisztelgés a legendás tettek előtt.
Mert tettek, nemcsak hit, és remény, határozott, sokszor kegyetlennek tűnő döntések sorozata kellett már az induláshoz is, mely a keresztény vallás, és a nyugat- európai értékrend felé irányította a magyarok sorsát.
Olyan döntések, és intézkedések, melyek hatásairól pontosan tudta István Király, nem hoz azonnali eredményt, csak hosszabb idő alatt formálja át, a pusztulásba és elsorvadásba vezető irányt, a megmaradást, gyarapodást és biztonságot jelentő új útra.
Bölcs útmutatás, bátorság és szerencse vezérelte Isten útjára, első irályunkat.
Erre az útra lépve szakítani kellett a korábbi biztonságot jelentő körülményekkel, és számolni kellett a bukás, a kudarc lehetőségével.
Ettől is nagyobb veszélyt jelentett a hit, és az akarat megtorpanása, elvesztése, melyre sokkal nagyobb esély mutatkozott, mint a regulázatlan, öntörvényűvé váló nép erejének, egy akaratba formálása.
Harcok és küzdelmek, ármány és cselszövés kísérték útját, mégis volt idő az elmélkedésre, volt akarat a nemzet sorsát befolyásoló cselekedetek átgondolására.
Nagyon nehéz döntéseket kellett hozni, melyek azokban is kételyeket fogalmaztak meg, akik korábban vakon hittek a helyes irányban.
Mert az idő múlása, a kínálkozó lehetőség történelmi pillanata nem engedett hosszabb dilemmát, a megszokott út, amit természetesnek vettek korábban, vállalhatatlanná vált.
Vajon mindig, minden helyzetben tudta Királyunk a jó megoldást? Vajon nem támadtak kételyei abban, hogy egyáltalán jó ez az irány, képes a magyar nép nemzetté és állammá formálódni Európa szívében?
Minden bizonnyal voltak kételyek, bizonytalanság, de nála volt az iránytű, ami segített az eligazodásban, ami több mint ezer éve jelenti a magyarok számára az egyetlen jó irányt.

Tisztelt Ünneplők!
Hányszor próbálták István király után, eltéríteni a magyarokat a kijelölt útról? Hányszor fogtak össze a szomszédos népek, hogy igába hajtsák a magyart? Hányszor „támadt tenfiad szép hazám kebledre, és lettél magzatod miatt, magzatod hamvedre”?
De az Alkotás, a Magyar Állam, erős alapokra, a kereszténység kősziklájára épült, és mindig születtek megmentők, királyok és hadvezérek, fejedelmek és kormányzók, akik megvédték a hazát, és rendet tettek a népek között.
Erős törvényeket hozott, melyek most is iránymutatók, felelősség és kötelesség, büntetés és jutalmazás, mely sokszor megosztotta, majd egybe szólította azokat, akiket érintett.
Az állam és az egyház kapcsolata, az állam és az ország lakóinak viszonya, értékek és irányok egymásra épülő rendszere, elvárt és elfogadott viselkedési és magatartási szabályok, gyümölcsöző külkapcsolatok és erős magyar gazdasági alapok adtak hátteret a korszerű közigazgatásnak és Európában is elismert államszervezetnek.
Azonban mindennek egy kiindulópontja és egy irányultsága volt,
félni az Isten és tisztelni az embert.
Egyszerű, mondhatjuk puritán elvárás volt, mely illett erre a népre.
Illett a magyarokra, és mindazokra, akik letelepedtek és elfogadták törvényeinket, illett a tradíciókhoz, a sokszor vitatott és megmásított történelmi előzményekhez, illett az ismertnél jóval magasabb társadalmi, gazdasági és kulturális erényeinkhez.
István király békét és szövetséget kötött, a német római császársággal, kiegyezett a bizánci egyházzal, feléségül vette Gizella bajor hercegnőt, aki legfontosabb támaszává vált, és egy erős, bármikor bevethető zsoldos sereget tartott fenn.
Gondoskodott az államról és annak népéről, féken tartotta a hatalmasokat, megvédte a gyengéket, közösséget, országot épített, államot alapított.
Több, mint 41 év uralkodásának eredményeivel, egy példátlan életúttal, örök értékek alkotójává vált, a magyarok első királya.
Hol erős, és félelmetes uralkodóként, hol a derekán hordott erszényéből adakozó jótevőről emlékeznek meg, a fennmaradt írásokban.
Időtálló bölcsességéről később, a vadászbalesetben elvesztett fiának írt Intelmeiben győződhetett meg az utókor.
Erős, mégis törékeny lelkű ember volt, a felelősség roppant terhe alatt állandó segítségre szorult, amit Máriától, Jézus anyjától kért és kapott.
Hozzá fordult, ha a megcsuklott a karja, ha megremegett a hite. Tőle kért erőt, hogy feldolgozza tragédiáit, és neki ajánlotta fel országát a halálos ágyán.
Mária meghallgatta imáit, megvédte országát, ameddig az ország a Szent Istváni úton járt.
A történelem az évszázadok alatt nem volt mindig kegyes hozzánk. Sokszor megérdemeltük, de talán többet is bűnhődtünk, mint, amit érdemeltünk volna.

Tisztelt Ünneplők!
A múltat és jövendőt vethetjük ma össze, amikor a jelenben bűnhődünk.
Nyugodtan mondhatom, ma bűnhődünk, és szenvedünk a múlt hibái miatt, azokért a hibákért is, melyeket részben, mi követtünk el.
Ezeket a bűnöket tudjuk, nem szabad soha még egyszer elkövetnünk, ha magyar emberhez méltó jövőt akarunk magunknak, és gyermekeinknek.
Tetszik, vagy nem, hiba volt mindig is, bár roppant kényelmes azt gondolni, hogy a mindig csak külső körülmények okozzák a problémáinkat.
Sajnos megvan a magunk része, és szerepe abban, aminek következményeként, ma rendkívül nehéz helyzetbe került István király országa.
Mindig kényelmesebb volt abban hinni, hogy mások mintájára, kevesebb munkával is jól élhetünk, mint azzal számolni, hogy a boldoguláshoz többet kell dolgozni.
Ez az érzés azonban nem alakulhatott volna ki a magyarokban, ha nem akarják gőzerővel elhitetni velünk, „minden rendben lesz, ha nem nézel a dolgok mögé, és nem kezdesz el gondolkodni”.
Bizony elhitte ez az ország, mert sokszor és lassan is mondták, hogy minden rendben van.
Elhitte, hogy a piac, a PÉNZ nevű isten mindenható, a szabadság, mindenre feljogosít, és valójában kötöttség, illetve felelősség nélküli állapotot jelent.
Elhittük, hogy az egyén, és nem a család a legfontosabb szereplője az életnek, elhittük, hogy önmagunk megvalósítása sokkal fontosabb, mint gyermekeink élete, jövője. Elhittük, hogy ha másoknak sikerül munka nélkül is boldogulni, akkor nekünk is sikerülhet.
Elhittük, hogy másokért nem tartozunk felelősséggel, csak jogaink vannak, és a kötelesség csak választható kategória.
Elhittük, hogy amit a szüleinktől tanultunk, és átadtak nekünk, azok lényegtelen, elhagyható dolgok. Elhittük, hogy akik a munkára, a becsületre és a tisztességre, mások tiszteletére neveltek, akik először vittek bennünket templomba, elavult értékeket képviselnek.
Bennünket még a másik ember, és nem a másság, mindenek feletti tiszteletére neveltek.
Bennünket még megtanítottak imádkozni, a Himnuszt énekelni, bennünket még elvittek az ünnepségekre, mi még beszéltünk a szomszédokkal, tartottuk a rokoni kapcsolatokat, fontos volt a barátság, és harcoltunk volna a hazáért, ha ezt kívánta volna.
Ezekre a tanításokra azt mondták: – nincs rájuk szükség.
Elhittük, és most csodálkozunk, ha nem képes mindenben megvédeni a haza, bár valójában mi alig teszünk érte valamit, alig adunk valamit a közösbe, nem segít a rokon, bár már régen nem is ismerjük mindegyiket.
Nem állunk szóba a szomszéddal, bár már nem is tudjuk kicsoda, nem járunk ünnepségekre, ne tartjuk meg ünnepeinket, mert az mindig egybeesik a halaszthatatlan nyaralással.
Nem énekeljük a Himnuszt, mert sohasem gyakoroljuk, és nem imádkozunk, templomba sem járunk, mert Istennek nem tudjuk az e-mail címét.
Csodálkozunk, hogy ez ma a helyzet István országában?
Sokkal fontosabb lenne leülni, akár holnap, mint ahogyan első királyunk tette, amikor törvénynapot ült, és letette hivatalát. Ideje felismerni nekünk is hogy csak kölcsön kapjuk a hatalmat, és elvész, ha nem maradunk rá méltóak.
Jó lenne megvizsgálni, magunkat kívülről, mennyi és mi is a mi hibánk, és mit tudunk ezen mi, változtatni? Vizsgáljuk meg, magunkon kívül kire számíthatunk, és ránk ki számíthat?
Ha végig gondoljuk és felemeljük a fejünket, láthatóvá válnak azok is, akik hasonlóan cselekednek, akikre számíthatunk.
A felemelt fejű, a tanításokra még emlékező, a hitét megtartó embernek látható lesz a tekintete, és szemébe nézve láthatjuk, megvan még az erő, és lesz hozzá akarat is, ha mindannyian visszatérünk a Szent Istváni útra.

Városunkban fontos lépést tettünk annak érdekében, hogy a közösség továbbra is biztonságosan, és hitében megerősödve éljen tovább.
Szeptember 1-sejétől egyházi iskolába is írathatták gyermekeiket a közigazgatási terület lakói, és igazodva a jövőbeli változásokhoz átszerveztük az iskolarendszert is. Ezek a változások jótékony kölcsönhatást válthatnak ki, és egymás melletti, párhuzamos erősödést jelentenek a helyi közösségeknek.

Meggyőződésem, hogy az ország elrugaszkodása jelenlegi állapotából, csak a teljes megújulás nyomában keletkezhet.
Ma a legújabb kor fegyvereivel szemben kell felvenni a harcot, ma a legádázabb ellenséggel kell megküzdeni Szent, István Király kései utódainak.
A kiszolgáltatottság kilátástalanságot szül, a bizonytalanság reményvesztést.
Először is meg kell szabadulnunk a béklyókat jelentő kötelékektől,
vissza kell szerezni önrendelkezésünket a saját életünk felett.
Megvan az akarat, és megvan hozzá a lehetőség is, hiszen erős felhatalmazással rendelkezik ma, az ország törvényhozó ereje.
Ma is ugyanolyan határozottan, és eltökéltséggel kell korlátokat szabni, mint államalapítónk korában, és most sem lesz azonnal, pozitív eredménye a változásnak.
Fogytán a türelem, és nő a feszültség, és a szorult helyzetben lévő ember nem képes mindig higgadtan értékelni.
Ezért azoknak, akik soha ne vesztették el az iránytűt, és akiknek soha nem remegett meg a hitük, nagyobb áldozatot kell hozni, biztatást és reményt kell adni azoknak, akik elkeseredtek, vagy feladni készülnek.
Példát kell mutatni meg kell szólítani minden közösség tagjait, mert van remény és van kiút ebből a helyzetből is.

A hit és az összetartozás ereje kovácsolta eggyé István országát, a hit és az összetartozás ereje segíthet kilábalni, és felemelkedni nekünk, kései utódoknak is.

Nemzeti Ünnepünk előestéjén, szívből kívánom, hogy az újra a keresztény értékekre épített, évezredes útján járó magyarság, rövid időn belül visszavárhassa védőszentjét Máriát, és büszkén, felemelt fejjel, fennhangon hirdesse: – újra Együtt az országod – Szent István király!