Tasó László Ünnepi beszéde a Móricz Zsigmond Művelődési és Információs Házban

A magyarok történelmének legfényesebb eseményére emlékezünk Március 15-én. Arra a rendkívüli történelmi állomásra, melyre a történészek egybehangzó véleménye alapján úgy emlékezünk, és úgy emlékeznek majd utódaink, mint a legnagyobb horderejű változást hozó eseményre, Szent István Államalapítása után.

A jelentőségén kívül azonban számos más körülmény is kedvessé teszi ezt az ünnepet, olyannyira, hogy a megkérdezett magyar emberek több mint 80 %-a egyből rávágja: – a ’48-as Szabadságharc emléke áll a legközelebb hozzá történelmünk eseményeiből.

Ha belegondolunk, hogy egy idegenek erők segítségével legázolt, vérbe fojtott, de a lelkünk mélyén soha el nem vesztett küzdelemről van szó, akár csodálkozhatnánk is ezen.

Hiszen a László királyunk honvédő harcai, IV. Béla második honalapítása, a Nándorfehérvári diadal, Mátyás Fekete Serege és uralkodása, a valaha volt legnagyobb Európai birodalom, Bocskai győztes csatái, a török uralom vége, Buda visszafoglalása, Rákóczi győztes csatái, jogos büszkeségre adhatnának okot.

Mégis nekünk, köztük nekem is, ez a legkedvesebb ünnep, ez ragad magával, és a tavasz közeledtével, új erővel tölti meg a lelkünket, hiszen a bátorság és az elszántság megjelenése volt, a függetlenségre, a szabadságra, a jogegyenlőségre vágyó lelkek összekapaszkodásának ünnepe.

Először, és talán ez idáig utoljára történt meg hazánkban, hogy a változás igénye ugyanúgy megjelent és megnyilvánult a feudális berendezkedés valamennyi területén, a földesurak és a jobbágyok világában, valamint a városokban élő értelmiség, a polgárosodó nemesség életében.

Gondoljunk csak vissza, micsoda nagyszerű emberek emelték fel szavukat a változás, a kontinens egészén végigrohanó szellem, a polgárosodás érdekében. Olyan emberek, gazdag emberek, kiváltságokkal rendelkező grófok, a legnagyobb földesurak, akik maradhattak volna békében és nyugalomban a kényelmes világukban.

Velük társultak, melléjük szegődtek a korabeli Európa világában jártas és tájékozott írók, költők, a városi értelmiség kiemelkedő képviselői. Szinte hihetetlen, hogy melléjük szegődtek a köznemesek, az iparosok, a munkások, jobbágyok és zsellérek.

Mi kötötte össze ezeket az eltérő társadalmi csoportból származó tömegeket? Talán mégis létezik olyan érték, olyan értékek, ami származástól, rangtól, beállítottságtól függetlenül fontosak egy nép életében?

 A XIX. század közepén szinte egy más után mozdultak Európa népei, és egyszerre mozdult egy akkor még hatalmas ország, gazdasági és szellemi béklyóban élő népe. A Magyar Királyság és Erdély, gazdasági és szellemi béklyóban élő népe.

Megtalálták a közös értékeiket, megértették a közös érdekeiket, és megtalálták, vagy inkább egymásra talált egy nép, és akik azt vezetni képesek.

Legyen béke, szabadság, és egyetértés!

Ez a mondat vezette be a 12 pontot, melytől jobban nem lehetett volna megfogalmazni a szabad és független, a polgárosodás útját választó ország vágyát és akaratát úgy, hogy azt minden polgára elfogadja.

Nem szakította szét a társadalmat, valódi jogegyenlőséget vetített elő, megfékezte a privilégiumokat, gazdasági és politikai függetlenséget akart, biztos alapot, és jövőbe mutató felépítményt.

Következetesen és nyomatékosan meghatározta az ország helyét Európa társadalmában, kijelölte az utat, amely értékelte és lezárta a múltat annak érdekében, hogy okulva a történelmi hibákból, egy új fejezet kezdődjön el.

Micsoda emberek, micsoda nép és micsoda akarat!

Olvasva a korabeli feljegyzéseket és tudósításokat, megannyiszor fut végig a borzongás az olvasón, amikor Petőfitől olvas, Széchényi terveit értelmezi, vagy olvassa újra meg újra Kossuth beszédeit.

Nem csoda, sőt, most már értjük, miért is lelkesedtek, miért is mozdultak a hívó szóra. Értjük, miért vállaltak áldozatot, értjük miért áldozták fel az életüket százezrek. Most már értjük, miért fogott össze minden nemzetiség, miért jöttek a határon túlról is.

Olyan életet ígért a vágyott változás, mely valahol ott van az emberek lelkében. Ott van valahol mindenkiben, akkor is, ha elfojtott, ha félretett, vagy ha a pillanatnyi körülmények nem kívánják az előtérbe kerülését.

Mégis ami a felszínre hozta, és elindította a robbanásszerű folyamatot, az a tiszta lendület, és elszántság, az a tiszta vágy és értékítélet volt, amit csak a mindenkori fiatalok tudnak képviselni. Az a bátorság, amit csak a tiszta lelkű fiatalok, a reménytől és tettvágytól duzzadó erő képes, mindent elsöprő erejével megmozdítani.

Feszült már az indulat, és érett a mozdulat, amikor lánglelkű és tüzes szólamok kinyitották a magyarok szellemét is a palackból. A kávéházból indult, a börtön felé tartott és a Nemzeti Múzeumnál teljesedett ki. 12 pont, mely legfontosabb céljainak a polgári átalakulást, a nemzeti függetlenséget tűzte ki.

A törvény előtti és képviseleti egyenlőséget, a közös teherviselést és felelős minisztériumot, önálló nemzeti bank létrehozásával, az úrbéri viszonyok eltörlésével kezdődő, másoktól független gazdaság alapjaira ültette.

Azonban mindenek elé, az igazságot és a valódiságot helyezte, ami először is cenzúramentes, hiteles tájékoztatást kívánt.

A XIX. században, a 20-as, 30-as évek európai forradalmai után, idehaza is feltört az igény, és a követelés, hogy ne tájékoztassák félre az embereket, ne manipulálják az életüket, ne hazudjanak a hatalom megtartása, és annak képviselői érdekében.

1848-ban, 160 évvel ezelőtt is az igazmondásra, a tényekkel és a problémákkal való hiteles szembenézésre vágytak a magyarok.

Az akkori igen szerény nyomdatechnikán ma már mosolygunk, és érdekességként hüledezünk azon, hogy ilyen eszközökkel is volt ereje a sajtónak.

Elképzelhetjük, hogy milyen lehet most, ha akkor is ezt tartották a legelső követelésnek.

Ha nincs szabad sajtó, vajon sikeres lett volna a forradalom? Elértek volna a hírek olyan gyorsan, hogy a hatalom nem tudott időben reagálni?

Mindannyian tudjuk, hogy még 1848-ban sem.

– Mert a cenzúrázott sajtó nem azt adta volna hírül, hogy a pesti fiatalok tiszta szívvel és halált megvető bátorsággal a haza függetlenségéért kiáltványt fogalmaztak meg, 12 pontban foglalták a követeléseiket – hanem azt írta volna, volna, hogy szélsőséges nézeteket valló irredenta csoportok randalíroznak Pest utcáin.

– Nem azt adták volna hírül, hogy az ország népét egybe szólítják és az autonómia, az úrbéri viszonyok eltörlése, a jogegyenlőség biztosítása mellett polgári átalakulást szeretnének – hanem azt írta volna, hogy olyan követeléseket fogalmaztak meg, ami nem fér bele a költségvetésbe, amit nem lehet módosítani, a tömeg buta és nem érti a mai kor világát, különben sem az ő dolga az ország dolgaival foglalkozni.

– Ha sajtó nem szabad, akkor nem halottak volna határainkon túl, szerte a világban az ország függetlenségi törekvéseiről, mert a királyi szóvivő azt kommunikálta volna, – hogy terrorista csoportok a törvényes rend megdöntésére irányuló akciókat hajtanak végre.

– Ha nem lett volna lehetőség a forradalmi tett publikálására, ha nem tudatjuk a szabadságharc és honvédő háborún tényét, akkor nem csatlakoztak volna más országokból, nem ért volna el a Nagy-Magyarország minden szegletébe Kossuth felhívása.

1848-ban egymásra talált a nép és azok, akik képesek és méltók a vezetésére, akik nem örökölték és nem kivásárolták a jogot erre, ha magától a néptől kaptak rá megerősítést.

Micsoda emberek, micsoda nép!

Gazdagok, befolyásosak, elismertek, és arra használták fel tekintélyüket, hogy a nép boldoguljon, hogy a nép jövője biztosított legyen, hogy a nép gyermekei már egy erős országban, állják a versenyt más országok fiataljaival.

Gazdagok és befolyásosak, akik a kapcsolataikat arra használták, hogy megvédjék az ország népét, hogy független országban, jogegyenlőség, és az úrbéri viszonyok eltörlése után, a képesség és a teljesítmény domináljon.

Gazdagok, akik egyszerűen a saját vagyonukat áldozták fel a haza érdekében azok, akik nem ügyeskedéssel és nem úgy szereztek meg, hogy jókor jó helyen voltak. A saját vagyonukat tették kockára azért, hogy a nép boldoguljon, nem vitték ki külföldre, mert ott jobban fial a pénzük, nem engedték át a piacokat, és nem engedték, hogy az idegen tőke utalja az ország gazdaságát, sőt, ezt a kiszolgáltatottságot akarták legelőször megszüntetni.

Mennyi közös érték, mennyi erő és elszántság, bátorság és önfeláldozás, mely összegezve nem volt más, mint amikor emberek tömege, egy nép megtalálja saját önbecsülését, és ki meri mondani, elég volt.

Kimondja, és cselekszik, mert nem akarja hordani a rákényszerített rabigát, mert érzi, hogy az országnak, és a népnek, de neki, önmagának sem ez van megírva a csillagokban, nem ez az élet természetes útja.

Tisztelt Ünneplők!

Legendák és mondák tucatjai, esetleírások, könyvek, versek és költemények százai, a forradalom és szabadságharc, majd a rákövetkező időszak különböző szakaszainak történelmi feldolgozásai bizonyítják, hogy mennyire szeretjük, mi magyarok ezt az ünnepet.

Milyen jó akár csak olvasni is erről az eseményről, és talán nem vagyok egyedül, de ilyenkor egy kicsit javul az önbecsülésünk, és néhány érzés újra a felszínre kerül, leporoljuk a magyarságot egyben tartó értékeinket, és reménnyel telik meg a szívünk.

Elgondolkodtató, hogy akkor, a feudális viszonyok között, amikor legalább ekkora jövedelemkülönbségek, a jogbiztonság teljes hiánya, az irányított és cenzúrázott sajtó népbutító ereje ellenére, egyszerre 12 fontos dologban is egyet tudott érteni a magyar nép.

A Szent Koronához tartozó népek felsorakoztak a 12 pontban megfogalmazott közös akarat mellett, mert ebben a 12 pontban benne volt egy nemzet születése, melynek minden tagja elfogadta az együttélés szabályait, elfogadta és kiállt a jövő biztonságát jelentő közös teherviselés mellett, és meghatározta azt az utat, melyen járni kíván.

12 pont, 12 közös értéket jelentő és az Áprilisi törvényekben szentesített akarat,

egy nemzetté fejlődött népek sokaságát egyesítő vállalás.

Tisztelt Ünneplők!

Soha azóta, és talán még sokáig nem lesz olyan 12 pont és 12 olyan közös érték, melye mellé felsorakozna a nemzetét vesztett magyar nép.

De, hogy van remény rá, azt minden Március 15-e megerősíti, minden megemlékezés, ami 1848-ról szól, újra felkelti bennünk a vágyat, hogy tegyünk annak érdekében, hogy a magyar nép visszataláljon saját útjára, hogy legyen újra az országot megerősítő, a nép jövőjét és biztonságát garantáló, a szétszakított nemzetet egyszer újra egyesítő értékrend.

Készülődve erre a nagyszerű ünnepre, volt egy elő ünnepünk, ami számomra az előbbi gondolatok helyességét és az érzések megerősítését jelentették.

Nem 12, de 3 dologban ugyanis újra azt élhettük át, amihez hasonlót utoljára talán csak 160 évvel ezelőtt érezhettek magyarok.

Talán nem lehet egy lapon emlegetni a kérdések súlyát és jelentőségét, talán nem lehet világos párhuzamot emlegetni az emberekben kialakult érzések között, de mégis történt valami, ami kezdete lehet, és meggyőződésem szerint az első fontos lépése annak, hogy a nép és a vezetőik újra egymásra találjanak.

Hogy van-e hasonlóság a 160 évvel ezelőtti körülmények és a jelenlegi állapotok között, annak eldöntését a Tisztelt Ünneplőkre bízom.

De az, hogy a 12 pont elején a bevezető mondat kívánsága ma is aktuális: – Legyen béke, szabadság és egyetértés! – azzal gondolom valamennyien egyetértünk.

Az első pont, azonban kíván egy külön megjegyzést, hiszen korabeli vetületében mást jelentett, de a jelenkorban különös a megidézése.

Miért is kérték első pontban a sajtó szabadságát és a cenzúra eltörlését?

Mindenki számára világos, hogy azért, mert manipulálták az embereket akkor is, és akkor is hazudtak a valóságos helyzetről. Mert akkor sem kérdezték meg a nép véleményét, és akkor sem érezték az emberek, hogy fontosak lennének a hatalom számára.

Milyen érdekes mégis a párhuzam, hiszen ha egy kormány azt mondja, hogy nem tud mit kezdeni a nép akaratával, az többé nem nevezhető felelős kormánynak.

A törvény előtti egyenlőségről ma inkább azt tapasztaljuk, hogy a milliárdos sikkasztások és a látványos korrupció haszonlesőit kihozzák a sztárügyvédek, a villanyszámla miatti a tartozások után meg lassan börtönbe kerülnek az emberek. Ma nagyobb bűn megsérteni valakinek a jó hírét, mint éppen megölni egy ártatlan fiatalt. Azt tapasztaljuk, hogy a lassan nevetségessé váló haderő fenntartása csak azért fontos, mert jó biznisz utántöltős Grippen vadászgépeket vásárolni, és még az sem baj, ha a honvédelmi miniszter részegen beszél az ünnepségen. Azt tapasztaljuk, hogy miközben vannak, akik évente több milliárdot, sőt több százmilliárdot keresnek, oda nem mer bekopogni az APEH, de ha valaki lízingel egy autót, mindjárt megvizsgálják a vagyongyarapodását. Azt tapasztaljuk, és valós veszélye van annak, hogy rövidesen felosszák az országot területileg is, hiszen most készülnek eladni az 1 millió hektár állami erdőt, és több mint fél millió hektár állami földet. Úgy, mint régen, újra lesznek Csák Máték, és Borsa Kopaszok. Azt tapasztaljuk, hogy lassan a Nemzeti Bank kereskedelmi bankká alakul, mezei szereplővé válik a piacon, sőt az sem kizárt, hogy azt is eladják. A katonáinkat azért viszik külföldre, mert igen nagy üzlet a beszállítóknak, és ezzel jókat lehet nyalni azokon a helyeken, ahol valamit adnak cserébe. Azt tapasztaljuk, hogy minden európai állam ráébredt már arra, hogy nemzeti érdekei fontosabbak minden másnál, mi meg most akarunk világpolgárok lenni.

És tudják mi a legnagyobb baj!? Hogy mindezekről most is egészen másként írnak.

Ezért volt fontos és reményt keltő az Népszavazás, melynek során 3 dologban mindenképpen egyetértett 3 millió 300 ezer ember, és melynek következményeként minden magyar ember, nyugdíjas és fiatal, pártszimpátiától és a világnézettől függetlenül nyert, egyedül a hazugságokat terjesztő, és az ország romlásáért egyedül felelős korrupt kormány vesztett.

Van remény, mert újra összefogott fiatal az idősebbel, szegény a gazdagabbal, falusi a városival, vidéki a fővárosival.

Van remény, mert már 3 dologban sikerült, ezért jogosan bízhatunk abban, hogy más dolgokban is sikerülhet.

Csak legyen elég kitartásunk, legyen elég elszántságunk, legyen elég az idő, melyet nem mi mérünk ki magunknak.

Emlékezzünk méltósággal az 1848/49-es Forradalom és Szabadságharc hőseire, tetteire, a népre és vezetőire.

Ne törjön meg bennünk, és soha ne halványodjon el az önbecsülésünk, mert mi is képesek lehetünk olyan tettekre, mint amire 160 évvel ezelőtt a magyarok képesek voltak.

Mi is vagyunk olyan emberek, és találunk olyan vezetőket, mint elődeink, mert mindig vannak, és mindig lesznek olyanok, akikre rábízhatjuk a döntést, akik felelősséggel és legjobb tudásuk, szándékuk szerint irányítják az ország, az nemzet sorsát.

Mi, ma élő magyarok nem vagyunk alábbvalók, mint elődeink voltak, és bízzanak abban, rövidesen képesek leszünk újra megfogalmazni azt a 12 pontot, ami mellé mindnyájan, fiatalok és idősebbek felsorakozhatunk. A mai fiatalok egy szemmel sem alábbvalóak, mint 160 évvel ezelőtt elődeik voltak.  Mi is lehetünk olyan nagyszerű emberek, mint Széchényi és Kossuth, ha lesz, ami először is visszaadja az önbecsülésünket. Hiszem, hogy Március 9-e ennek az első lépése, de talán a legfontosabb állomása volt. És hiszem, hogy egyszer rólunk is elismerően mondják majd:

– Micsoda nép! Micsoda emberek!                                                                                   

Köszönöm figyelmüket!