TENKE, 2008. június 15. – Kossuth szobor átadása

Megtiszteltetés és különleges élmény volt részt venni az Ünnepi Istentiszteleten, és különleges érzés most itt állni, a Tenkén élő magyarok kultikus helyén, azon a helyen, ahol van egy jel, egy misztikusnak számító szimbólum, ami mindenki számára egyet jelent.
Első alkalommal van szerencsém megnézni azt a helyet, amiről munkatársaim már sokat beszéltek, és először van alkalmam az elképzelt képbe illeszteni mindazt, amit az 1919-ben elmenekített Kossuth szoborral kapcsolatban gondoltam.
Eddig még minden alkalommal, amikor az elmúlt másfél évben erre a különleges helyzetre gondoltam, a Prédikátor Könyvében olvasható kijelentés, megállapítás jut eszembe: – „Mindennek rendelt ideje van”.
Mert úgy rendeltetett, hogy az 1835-ben a magyarok lakta Tenke, miután a Váradi várhoz tartozó várjobbágyi sorából felszabadult, nem vett részt a ’48/49-es szabadságharcban, hanem kifizette a honvéd szolgálatot.
Mert úgy rendeltetett, hogy Kossuth Lajos halála után a korabeli országban másodikként emeljenek szobrot, a nemzet kormányzójának.
Mert úgy rendeltetett, hogy 1919-ben, számolva a sajnos bekövetkezett körülményekre, elmenekítették, elbújtatták, a magyarság együvé tartozását jelentő szimbólumot.
Olvastam, hogy nem is olyan régen halt meg az utolsó ember, aki tudta, hová rejtették el a szobrot, mert így rendeltetett.
Úgy rendeltetett, hogy 2007. március 15-én személyesen győződjenek meg a Kuratórium és a Nyíradonyi Képviselő-testület tagjai arról, hogy milyen fantasztikus, és egyszerre szomorú is ünnepelni egy üresen álló talapzat előtt, milyen erőt ad pusztán a képzelet, mely mindig ott láttatja a magyarok Mózesének arcvonásait.
Hiszünk-e abban, hogy a mindennek rendelt ideje van?
Hiszünk-e abban, hogy pontosan akkor kellett látni mindezt, amikor már az elvileg országhatárok nélküli Európa berkein belül vagyunk, amikor már talán ebben az országban is lehet egyértelműen fogalmazni?
Hiszünk-e abban, azoknak kellett találkozni, akiknek ugyanolyan fontos ma tisztázni a múltat, mint amilyen fontos a közös jövő felépítése?
Hiszünk-e abban, hogy van egy, az emberénél erősebb akarat, ami irányítja életünket, ami most elrendelte, sok sírás után, az öröm idejét?

Most úgy rendeltetett, hogy mától kezdődően újra megcsodálhassuk, újra fejet hajtsunk egy fantasztikus ember szoborarca előtt, ami a Tenkén élő, azóta már megfogyatkozott magyarságnak a folytonosságot, az örök köteléket jelentette és jelenti mától, az idők végezetéig.
De mit jelenthet, és mit kell, hogy jelentsen Tenkén ez a szobor, mit jelenthet és mit jelentsen a már többségében román nemzetiségű lakosságnak? Mit akarunk ezzel, mit szimbolizálunk? Mi az, amit a tudomásukra akarunk hozni?
Azért akarok beszélni erről, mert pontosan tudom, hogy most a Román Köztársaság egyik településén vagyok, az itt él magyar kisebbségnek fontos eseményén, mint a Magyar Köztársaság országgyűlési képviselőjeként is részt veszek, és fontos számomra, hogy pontosan tudják a szándékunkat.

Tisztelt Ünneplők! Tisztelt Jelenlévők!

1848-ban a korabeli országban 17,5 millió ember lakott, és csak 8,5 millió lakója volt magyar nemzetiségű. De egy volt az ország, és együtt dobbant a szív, együtt gondolták úgy, hogy szakítani kell a feudális világgal, a polgárosodás útjára kell lépni.
Le kell vetni az osztrák rabigát, és a Magyar Királyság és Erdély unióra lépve élje tovább történelmi útját.
Nem akart akkor ebben a nagy nemzetben senki más ország határát megsértve terjeszkedni, nem fogalmazott meg senki más nemzet, más nép elleni erőszakos fellépést. Tenkén, Erdélyben, senki nem akart elvenni semmit a másiktól, nem akart haragot és nem akart rossz szomszédságot magyar sem a románnal, sem a szlovákkal, sem az orosszal, sem a szerbekkel, sem a horvátokkal, sem a szlovénokkal, sem az osztrákokkal. Mégis később nekünk magyaroknak mindenki rosszat akart és 1920-ban tett is.
Hogy hagyjuk a múltat, és fogadjuk el a jelent? – lehet, hogy ezt gondolják a helyesnek, sőt a mai körülmények között, nem is mindig szerencsés másképpen gondolkodni.
De azt elvárni, hogy ez elfelejtsük, netán kitöröljük az emlékezetünkből, vagy netán megmásítva a történelmet hazudjunk önmagunknak, azt nem kérheti senki.
Most azért vagyunk itt, hogy jelezzük, nem mondtunk le a más országok polgárai vált magyarokról, nem mondtunk le, mert nem önként tették, és főleg nem mondunk le, néhány, a nemzetét eláruló hitvány gazember, az embereket megtévesztő hazugságai miatt sem.
Most azért vagyunk itt, hogy visszaadjunk valamit, amit elvettek a tenkei magyaroktól, amit már régen vissza kellett volna adnunk.
Azért vagyunk itt, hogy világossá tegyük, lehet ugyan más a zászló, és más a Himnusz, lehet más az ország neve, de vallása és nemzete mindenkinek az, amit vállal. És legyen a bárhol, bármerre a világban, attól még annak a nemzetnek marad a fia, amilyennek vallja magát.
Az Európai Unió Alapszerződései ezt garantálják polgárainak, de mindig csak a Magyar Köztársaság lehet a felelőse az érvényesüléséért.
Azért jöttünk, hogy visszaadjunk valamit, amit mi vettünk el.
Mert mi, a jelenkor Magyarországában élők sokszor vettük el, az elszakítottak hitét, sokszor vettük el az összetartozás érzését.
Mi magyar magyarok, minden más nemzettől szégyenteljesebben bántunk eddig elszakított fiainkkal. Mi magyar magyarok sokszor hagytuk magukra azokat, akik számítottak ránk.
Nagyon csekély, és nem fogható a súlyos károkhoz, nem mérhető a lelkekben okozott fájdalom nagyságához, de most mi adunk vissza valamit, mi adunk vissza valamit abból, ami örökre összeköt bennünket, amiért örökre összetarozunk.

Kedves Tenkeiek!

Kívánjuk, hogy a szoborra nézve azt az arcot lássák, amit elképzeltek, amikor emlékezni összegyűltek, azt kívánjuk, hogy az érzés járja át a lelküket, amit 1899-ben Gerenday Antal és fiának alkotása láttán éreztek az akkori Tenkeiek.
Kívánjuk, hogy a helyi béke, a kölcsönös tisztelet, és a közös célok megvalósításához minden tenkei polgárnak erőt, és lelkesedést adjon ez a szobor.
Ne megosztottságra adjon okot, hanem a történelmi hagyományokhoz, a hiteles gyökerekben rejlő összetartozáshoz adjon a bölcs szívet a helyi közösségnek.
Fogadják szeretettel Nyíradony városától, E. Lakatos Aranka alkotását, fogadják szeretettel a barátságunk, és az összetartozásunk örök szimbólumaként a magyar nemzet egyik legnagyobb történelmi alakjának mellszobrát.

Tasó László