“Tisztelet a Bátraknak!”

Ünnepi megemlékezések a Hajdú-Bihar megyei 3-as számú választókerületben. A Nyíracsádon reggel 8 órától, Vámospércsen 11 órától, Hajdúhadházon 14 órától, Hajdúsámsonban 16 órától és Nyíradonyban 17 órától kezdődő ünnepségeken vett részt Tasó László országgyűlési képviselő. Valamennyi ünnepség alkalmából elhelyezte az emlékezés koszorúját, Hajdúhadházon, a felavatott Szilágyi Dénes szobor tövében.

Nyíracsádon, Vámospércsen, Hajdúhadházon és városban beszédet is mondott. A nyíradonyi Városi Ünnepségen elmondott beszédének szerkesztett változatát a “részletekben” közöljük.

Tisztelt Alpolgármester asszony! Képviselőnők, képviselő urak! Tisztelt Díszpolgáraink, Tisztelt Egyházi Vezetők, Intézményvezetők, Kedves Diákok, Tisztelt Jelenlévők!

Szívből gratulálok a Kölcsey diákjainak, a felkészítő tanáraiknak, kitűnő előadás volt, köszönöm mindannyiunk nevében. Az emlékműsor alatt érdekesen megcsillanó talán könnyes szemekre lettem figyelmes, és abban reménykedem, hogy a diákok, amikor megidézik, ők is, mint mi idősebbek, bevonódnak az ünnepi pillanatokba. Ezen mi egy cseppet sem lepődünk meg.
A magyarok legszebb tavaszára emlékezünk vissza, amikor felidézzük 1848 márciusát, és megidézzük a Forradalom és Szabadságharc legendás alakjainak tetteit. Ezt tesszük ma, holnap és holnapután szerte a világban, mi magyarok, megemlékezünk a hősökről, és a pillanatról, melynek nyomában a Kárpát-medence népei, valódi nemzetté váltak, egy szent és nemes cél érdekében egybeforrtak.

Ritka és értékes pillanatokat a Föld népeinek életében, minden bizonnyal ilyen nagy becsben tartják máshol is. Nekünk mégis a legféltettebb, és a legfontosabb, mert azóta is azt a pillanatot keressük, mely 166 év után újra összeköthetne bennünket.
Mi, akik a nemzet megmaradásában elkötelezettek vagyunk, érezzük a felelősséget, és megoldásokat keresünk. Meggyőződésünk, hogy itt van bennünk mindaz, ami 1848 márciusában testet öltött, meg van bennünk mindaz, ami képes beteljesíteni azt, amiért elődeink küzdöttek, győztek és haltak.

De még nem jött el a perc, és nem látjuk a jelet, melyet meggyőződésem, hogy minden magyar azonnal felismerne.
Ma azonban, még meg kell erősíteni a hitünket, erőt kell gyűjtenünk a Márciusi Ifjak,a lánglelkű költők, és Petőfi legendás hevületéből, Széchényi merészségéből, Kossuth, haza és népe iránti hűségéből, dicső tábornokaink halált megvető bátorságából.
Amikor olvasmányokból megidézzük, legszentebb forradalmunk előzményeit és körülményeit, kitűnhet nyomban, hogy negyedszázadon keresztül érlelt gondolatok és tervek végrehajtása esett egybe, a márciusi ifjak politikai érettségéből adódó akarattal, és felgyorsított minden folyamatot.
A képzett és művelt magyar tudósok, politikusok tudatosan készültek egy békés, rendezett keretek között létrejövő hatalomátvételre, és a Pozsonyi Országgyűlés tagjaként hajóra szállva Bécsbe indultak, hogy erre lehetőséget kérjenek, és kapjanak.

A bécsi forradalom híre azonban megmozgatta a Pilvax-kör tagjait, Petőfi, Vasvári, Jókai, Bulyovszki vezetésével megfogalmazták a 12 pontot, maguk mellé gyűjtötték a fiatalságot, majd a szimpatizáló tömegeket, és meggyőzték a városi tanácsot. A Nemzeti Dal lelkesítette a tömeget, mely elérte célját: – Bécs meghallotta és megfogadta Pest üzenetét.

Az uralkodó által kinevezett kormány közkedvelt egyéniségekből állt, Batthyány, Kossuth, Deák, Széchényi, Ötvös, Klauzál, Mészáros, Szemere, tehát nem véres küzdelemben győzött a magyar forradalom!
1848. március 15-e utat nyitott polgári társadalmunk, a nemzetállam létrejöttének, megteremtette a jogállamiságot és a törvény előtti egyenlőséget. Alapvetően határozta meg és rögzítette, a következő évszázadok, napjaink, és reményeink szerint a jövendőnk alapjait is.

Megőrizte bennünk a Nemzet és a Haza tiszta forrását, és kötelez bennünket arra, hogy tévelygéseink, vagy az erőszakos beavatkozások után is, mindig 1848-hoz, a közmegegyezésre törekvő együttműködéshez, térjünk vissza.
Legendák születtek, a mitológia alakká váltak a szabadságharc hősei, mert Bécs nem tűrte sokáig a magyarok nemzetközösséggé formálódását. Már sokkal több volt ez, mint egy önállósodás iránti vágy, beteljesedése, ez már maga volt a SZABADSÁG. A szabadság, mely szabadulást jelent, a reményt vesztett, és beletörődő, panaszkodó önmagunktól. A szabadság, mely belső meggyőződésre, a hitre épít, és cselekésre kényszerít. A szabadság, mely elindít mások felé, hogy közösséggé váljunk, hogy megérezzük, ránk is szükség van, mi is számítunk, és számítanak ránk.
Önrendelkező, működőképes, helyi közösségekből áll össze egy ország és ebből táplálkozik, és ezekben élhet tovább a nemzet.
Ezt érezték, és értették meg 1848-ban, a Kárpát-medencében élő közösségek, a Habsburg-ház országai és népei, összeállt a legfurcsább, és valaha létezett legszélesebb státuszú honvédő hadsereg.
Kinyújtottuk a kezünket, és nem rácsaptak, hanem belecsaptak, mellénk álltak, és Európa legnagyobb államának haderejével dacolva, megvédtük a hazát. Segítő kezet nyújtottak egymásnak a jobbágyok, a földesurak, a munkások, az értelmiségiek, a bárók és hercegek, a vértanúságot vállalt tábornokaink származása, mindent elmond az összetartozásról, mindent elmond arról, hogy mi magyarok, mégis szerethetők vagyunk e világban, és nem csak a Jó Isten akar velünk valamint, hanem Európa, talán a Világ népei is figyelnek ránk.
Győzött a szabadságharc, de a túlerővel nem bírtunk. Soha nem küldtek még ekkora sereget, más nép ellen az oroszok. De tapasztalhattuk, később is csak a segítségükkel voltak képesek térdre kényszeríteni, a magyar szabadságot.
„Akkor győzünk, ha most mind meghalunk”, – és valóban ez lett 1848 forradalmából, legenda, és örök erőtartalék, a legszebb és legszomorúbb szabadságharcból. Örök tisztelet a bátraknak, és főhajtás halottak emléke előtt, minden magyar településen, ezen a helyen is.

Tisztelt Emlékezők!

Azt hihették hőseink, végleg elbukott a küzdelmük, az hihette Kossuth is, a magyar szabadság örökre elveszett. És majdnem igazuk lett, mert eltelt 100 év és újra vérben fürdött a haza.
Negyedszázada azonban valóban azt hihettük, hogy végleg megszabadultunk láncainktól, és a 12 pontból, majdnem mindet beteljesíthetjük. Voltak időszakok, amikor erre megvolt a reményünk, és hiszem, hogy ezek az idők jöttek el újra.
Újra magára talált a nemzet, és talpra állt az ország, annak ellenére, hogy néhány éve még nem sokan fogadtak volna ránk sem tétre, sem befutóra.
Alig néhány éve még az ország önállósága és jövője elveszni látszott. A bankárok mohósága romba döntötte a világ biztonságát, mesterséges pénzügyi válságot okozva szabták át újra a világpiacot, újrahúzták a sorszámokat, és nekünk csak „a futottak még”, szerepet szánták. Mint, ahogyan minden bajba került országban, nálunk is megtalálták haszonlesőket, és kifizették Júdásainkat. Nem volt nehéz rájuk találni, itt voltak mindig is velünk.
Az ország és lakói bizonytalanságban, a nemzet széthullóban, erőnk fogytán volt.

Csak a hitünk maradt szilárd, és a kitartásunk sem hagyott cserben. Ez volt a szerencsénk, mert mi magyarok, megint egyedül maradtunk. Pedig kellett volna az erő belülről, kívülről, elkelt volna a segítség, mert azt legbelül mindig tudtuk, hogy „van kiút”.
Kinyújtottuk a kezünket jobbra is, balra is, de egyik helyen ráütöttek, leköpték, a másik helyen,elütötték, vagy lelopták róla az órát. Segítséget kértünk, mert a baj, ami nyomasztotta Magyarországot, összefogást kívánt, Nemzeti Együttműködést!
Helyette ármány, és árulás, uszítás, és gyűlöletkeltés tette még nehezebbé, a kilábalás időszakát. Kinyújtottuk a kezünket, hogy segítsenek azok a nemzetek, akik valaha nekünk köszönhették biztonságukat, talán megmaradásukat is.
Nem kaptunk segítséget, keselyűk ólálkodtak a fejünk felett, de nem tört meg az ország és nem lettünk gyarmat!
Jogi értelemben újraegyesítettük a nemzet tagjait, Alaptörvényben rögzítettük államiságunk eredetét, a keresztény hit meghatározó szerepét, a szív parancsait.

Felelősséget érzünk, és azzal tartozunk minden valaha élt, élő és születendő magyar iránt, és nem fogadjuk el a diktatúrák rombolását. Megvédjük a magyar családokat, a magyar földet és mindenkit bevonunk a közteherviselésbe.
Megteremtjük azokat a körülményeket, melyek vállalható jövőt biztosítanak fiataljainknak, mert megérdemlik, hogy „magunk után ne kételyt és bizonytalanságot, hanem esélyt és lehetőséget hagyjunk”.

Tisztelt Ünneplők! Kedves Jelenlévők!

Wass Alberttől való az idézet: – „A hazaszeretet ott kezdődik, amikor egymást szeretik azok, akik egy hazában élnek. De ezt olyan nehezen értik meg az emberek.”

Milyen egyszerű, és érthető mondatok, mégsem vagyunk képesek megváltozni. Pedig az elmúlt évek példája világossá tette, bármit tesznek belülről, vagy kívülről ezzel az országgal, és népével, bármit követnek el a Haza ellen, megoldani csak azok tudják, akik ebben érdekeltek, akiknek ez a legfontosabb hely, és ahol ők, a legfontosabbak.
Kiderült, hogy van kiút, és ez nem más, mint amit magunknak építünk,ami egyben a magyarok számára egyetlen járható és sikerre vezető pálya is. Amikor letértünk róla, vagy bármikor letérítettek bennünket, nem találtuk önmagunkat, és nem tudtunk jól teljesíteni.
Visszatértünk rá, és most is olyan szélesre építjük, hogy mindenki elférjen rajta, de úgy tűnik, még nem jött el, a pillanat.
Talán még mi is megéljük, de az ifjabbak minden bizonnyal, és megértik a jelet.

Amikor azonban ma, holnap és holnapután felidézzük, 1848 nagyszerű tavaszát, legendás hőseit, a dicső emlékezet, a közös múlt, és a márciusi ifjak bennünk és élő szelleme, újra felemel, cselekvésre kényszerít, és közelebb visz egymáshoz.

Vegyük tehát komolyan a kérést, vagy sokkal inkább parancsot, mely felvezeti a 12 pontot és zárja Magyarország Alaptörvényét:
Legyen béke, szabadság és egyetértés!

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Hajrá Magyarország! Hajrá Magyarok!