Tisztelet a bátraknak!

’48-as forradalom és szabadságharc eseményeire emlékeztek Nyíradonyban, a Móricz Zsigmond Művelődési Házban. A helyi szent Migály Görögkatolikus Általános Iskola növendékei ünnepi műsort adtak el, mely után Tasó László megtartotta beszédét, melynek szerkesztett változatát az alábbiakban olvashatják.

Sz. Edina

Tisztelet a bátraknak!

Tisztelt Ünneplő Közösség!

A nemzet legkedvesebb ünnepének előestéjén köszöntöm mindazokat, akik jó magyar emberként időt szakítottak a városi ünnepségen történő részvételre. Köszöntöm külön is azokat, akik a helyi közösség életében kitüntetett helyet foglalnak el, példamutató munkájuk, életük, a mindennapok világában végzett közösségépítő szervezői munkájuk révén a Város Díszpolgárai.

Egyházainkat, közösségi szervezeteket, csoportokat, intézményeket vezetnek és képviselnek, közszolgálatot látnak el, egyházainkat vezetik, illetve a helyi gazdaság világában munkahelyek biztosításával segítik az itt élők boldogulását. Köszöntöm a politikai pártok vezetőit is, úgy, mint szívesen látott tagjait a Nyíradony ünneplő közösségének.

Ünnepelni jöttünk össze, emlékezni, a főhajtás mellett elsősorban megerősödni magyarságunkban. Annak reményében érkezünk ide minden egyes alkalommal, hogy talán még egyszer mi is lehetünk részesei, magyarok világraszóló tetteinek, talán mi is megtapasztalhatjuk még, az összetartozás érzését, a közös célok, lendületet, és emberi tartás adó erejét.

Összegyűlünk ilyenkor, március közepén a bátraknak tisztelegni, akik kivívták örökös helyünket, a szabadságra vágyó népek tengerében, akik elérték azt, hogy a magyarság egyet jelentsen, a szabadsággal.

Gyermekkorunktól szívünkben őrizzük 1848 lángját, és ne tévesszen meg senkit az őszülő halántékunk, vagy a kor előrehaladását makacsul jelző ránc az arcokon, a láng örök, nem veheti el tőlünk, a köztünk járó időrabló sem. Mint ahogyan örök a dicsőség is, örök a tisztelet is, a 165 éve „feltámadott magyar tenger” cseppjeit alkotó hősök emléke előtt.

Az igaz történetek, vagy ha úgy tetszik, a történeti hűség mellett, mesébe illő, szájról-szájra tovább élő tetteik emelik legendákká a hadvezéreket, a tábornokainkat, a huszárkapitányokat, a honvédeket, a talpasokat, és a magyar szabadságért életüket áldozó jobbágyokat, nemeseket, iparosokat, tudósokat.

Történelem és a tan- könyvek lapjain is magával ragadnak bennünket azok megörökített pillanatok, melyek egytől egyig arról árulkodnak, hogy soha nem volt még nagyszerűbb érzés, egyetlen nemzet tagjaként sem harcba szállni a függetlenségért, mint 1848-ban magyarként.

Soha nem volt még egyetlen nemzet sem, akinek küzdelmét annyi szomszédos nép támogatta volna, és bizony soha nem volt még egyetlen népe sem a világnak, akit annyiszor hagytak volna cserben, mint a magyarokat.

Hát kicsodák és mik vagyunk mi ebben a világban, milyen népe a Földnek, mely ennyi érzelmet, indulatot, szeretetet és megbecsülést,                gyűlöletet és megbélyegzést érdemel?

Ez lenne a mi sorsunk, ez lenne a mi életünk és ez lenne majd a végzetünk (?!?), amiért az egyenlőséget, mint a közösségünket összetartó legerősebb szabályt, nem hagyjuk megváltoztatni, amiért a szabadságot, mint a magyar ember egyetlen természetes állapotát, nem adjuk fel, amiért a testvériséget, mint a lényünket, a lelkünket irányító legfontosabb parancsot megtartjuk?

Tisztelt Ünneplők, kedves Emlékezők!

Nehezebb ez a kérdés, mint gondolnánk, és ma sokkal a nagyobb jelentősége annak, hogy jó választ adjunk, mint talán bármikor az elmúlt 165 évben.

A XIX. század elején meginduló polgárosodási folyamat, a feudális viszonyok megváltoztatása kedvező környezetet jelentett a Rákóczi szabadságharc leverése után, az önállóság újbóli visszaszerzésére. Kiváló magyarok, politikusok és tudósok, nemesek és haladó gondolkodású közemberek értették egymás nyelvét már akkor, amikor még nem derült ki a Francia Forradalomról, hogy a minden irányból feltörő erőt nem lehet egyetlen irányba fordítani, ha jelszavai, csak a zászlókon léteznek.

Minden más korábbi helyzetnél azért volt eltérő és különleges a magyar szabadság iránti vágyat mozgató polgárosodás, mert legnagyobb hívei éppen azok voltak hazánkban, akik a hűbéri világ kiváltságosaiként éltek, illetve egyáltalán nem voltak a károsultjai.

A magyarok függetlenségi törekvéseit soha nem lettek volna képesek világraszóló szabadságharccá emelni a jobbágysorban lévők, a munkások, parasztok, zsellérek, ha nem értik meg az idők szavát a felvilágosult politikusok. Nem alakulhatott volna ki, a korábban még elképzelhetetlen összefogás, ha nem kapnak egyöntetű támogatást a magyar tudós, művész, és értelmiségi világból a polgárok és a földesurak.

És soha nem lett volna mindent elsöprő lángja az összefogásnak, ha a fiatalságot nem hatja át, a magyarság lelkét jelentő szabadságérzés.

Széchényi, Kossuth, Táncsics, Batthyány, Petőfi, Jókai, Nyári, Vasvári, mai szóhasználattal élve, nemcsak a „húzónevek” voltak.

Vezetői és vezérei lettek, a minden irányból feltörő erőnek, irányt adtak a széles körből összeadódó akaratnak, értelmet és közös célokat a szabadságharcnak, értelmet, és célokat mindenkinek, akinek korábban nem lehetet, nem volt.

Ez a harc azonban többé lett, mint egy Európában élő nép küzdelme, nagyobbá vált, mint egy országnyi szabadságvágy színtere. Megtestesítője lett a polgárosodás kiteljesedésének, befejezése, az 1789. július 14-én zászlóra írt eszmének.

„Úgy élünk tovább, ha most mind meghalunk”, – ha emlékezzünk erre a mondatra, megértjük, hogy miért is vált ki megismételhetetlen szimpátiát minden magyar emberből, az 1848-as szabadságharc.

Ezért keressük a mi életünkben is azt a percet, amikor időről időre, ha rövid ideig is, de mi is átélhetjük a márciusi ifjak hevületét, mert megértettük, és mi is magunkénak is valljuk a haza iránti hűséget, magyarságunkat jelentő értékeinket. Magunkénak valljuk és érezzük belsőnkben, Petőfi lángokat ébresztő szónoklatát, Vasvári lelkesedését, Széchényi logikáját, Kossuth elkötelezettségét, Batthyány higgadtságát, Deák, országot építő bölcsességét.                                                            Hiszen a „mi” Bem apónk vezette a sereget, a „mi” Damjanichunk futamította meg számtalanszor az ellenséget, és a „mi” tábornokainkat végezték ki Aradon. Történelmünk legszebb pillanatai részünké váltak, a magunkénak érezzük, jelképeit a szívünkben és a szív felett őrizzük.                         

Tisztelet Ünneplők!

Mindannyian valljuk ma is, hogy a egyenlőség az együttélés alapja, a szabadság létünk természetes állapota, és a testvériség lelkünk legfontosabb parancsa.

Mi a baj, mégis mi okozza, hogy nem nyugszanak a lelkek, és naponta vagyunk képesek felrúgni, a magunkra nézve kötelezőnek tartott parancsokat? Mi a baj a magyarral, kik vagyunk, és mik vagyunk mi valójában, hogy ennyi indulat szorul belénk, és ennyi harag gyülemlik fel bennünk percek alatt?

Keressük együtt az okát, és nézzünk vele szemben akkor is, ha riasztó, és lerombolja az esélyünket arra, hogy felnőjünk, a szabadságharcban résztvevők, odaadásához, hogy átérezzük, az akkor itt élő idegen nemzetek fiainak lojalitását országunkhoz, és elfogadjuk a haza iránti hűség szívhez szóló parancsait.

Magyarország legnagyobb problémái ma nem elsősorban gazdasági jellegűek, nem csak az elhibázott rendszerváltás és a rendezetlen múlt okozta feszültség miatt keletkeztek. Ezért rendbe tenni sem lehet pusztán monetáris eszközökkel, és nem lehet pusztán csak a jogosan követelt büntetéssel enyhíteni a károkozást.

Magyarország elvesztette a tartását adó értékeit, elvesztette a nemzettudatát meghatározó lojalitását, és lakói elvesztették az együttműködés és az összefogás alapjait jelentő, egymás iránti bizalmukat.

Programszerűen, tematikusan züllesztették le bennünk, az egykor működő egymás iránti szolidaritást, kiölték belőlünk a teljesítmény tiszteletét, átértelmeztették velünk a legfontosabb értékeinket. Nem tudjuk megkülönböztetni a jót a rossztól, és ha felismerjük is, nem állunk ki mellette.

A naivitás és a felszínesség határtalan, a képmutatás pedig nemzetközileg is példátlan. A média eszközrendszerén keresztül eltorzították az egykor legendás megérzéseinket, már arról is képesek megváltoztatni a véleményünket, amit korábban, a tapasztalatainkból adódóan biztosnak éreztünk.

Nem mondjuk ki és nem és akarjuk megérteni, egy látens szégyenlősség mögé bújva, hogy igenis ma sokan játszanak arra, hogy ez az ország végérvényesen az idegen gazdasági hatalmak, illetve a velük szövetkező magyar politikai és tőkéscsoportok kezébe kerüljön.

Látjuk a körülöttünk zajló folyamatokat, és még most sem hisszük el, hogy rövidesen az Akropolisz is, sőt Afrodité szigete is magánkézbe kerül, és olyan országokban csökkentik a nyugdíjakat, és a béreket, melyek egykor jóléti államoknak számítottak. Nem akarjuk elhinni, holott a szemünk előtt történik, hogy gondolkodás nélkül hazudnak fontos dolgokban, melyek kihatással vannak az ország lakosaira, alapvetően szabályozzák a gazdasági kilátásokat, és végérvényesen meghatározzák Magyarország jövőjét.

Tisztelt Ünneplők!

Nevén kell nevezni, a napjainkban zajló folyamatokat, és ki kell mondani, még ha nem is tesszük szívesen, hogy gonosz politikai játszma színtere ma hazánk, és benne kísérleti alanyok vagyunk mindannyian.

Ki kell mondani, hogy a fizetett, és gerillaharcokra amerikai pénzen kiképzett, magánházakba betörő diákok és fiatalok nem azonosak, a ’48-as ifjakkal, mint ahogyan a csuklyába rejtőzködő, vagy egyenruhában menetelő, cigány- és fajgyűlölő suhancok sem.

A nem a saját és a társaik jövőjéért, hanem az egyetemi gazdasági autonómiáért aggódó, az iskolájában sztrájkoló fiatal hazudik önmagának és hazudik a szüleinek, de legfőképpen hazudik, az utána jövő fiataloknak.

Ki kell mondani, hogy nem az ország nyugalmát akarják stabilizálni a kopaszra nyílt, tetovált, kommandós ruhába masírozó gárdisták sem, hanem abban érdekeltek, hogy fokozzák a feszültséget, összeugrasszák, az együttélés problémáival küszködő közösségeket. Azzal, hogy segítenek haragudni, nem növelik a közbiztonságot, hanem tovább gerjesztik a haragot.

Ki kell mondani, hogy akik a multik és a bankok mellett állnak ki, nem a bíróságok önállóságát féltik, hanem az őket pénzelők elvárásait teljesítik. Nem a Nemzeti Bank, hanem a nemzetközi pénzügyi csoportok, törvények felett átívelő függetlenségét féltik.

Ki kell mondani, hogy akik már bizonyították, hogy az ország és a nemzet érdekeit bármikor képesek feláldozni, az anyagi és a politikai haszonszerzés oltárán, akik abban érdekeltek, hogy elveszítsük az önállóságunkat, és ennek érdekében, ha kell, feláldozzák a fiataljainkat is, nem lehet helyük az ország vezetésében.

Ki kell mondani, hogy akik álságos magatartással a népnek tetsző intézkedések mellett kéjelegnek, de ha gondokkal kell küzdeni, akkor magunkra hagynak bennünket, szélhámosok, nincs helyük a nemzet életének irányításában.

Tisztelt Ünneplők!

Szembe kell néznünk a valósággal, és rá kell világítani a tényekre. Nem tehetjük meg, hogy elnézzük az igazságtalanság, a kirekesztés, az önzés, és a hazugság mindennapi rombolását. Nem tehetjük meg, hogy cinkosaivá válunk a múltunkat besötétítő, a jelenünket meglopó, és a jövőnket áruba bocsátó, hazugságra építkező hazarombolóknak. Nem tehetjük meg, hogy szó nélkül eltűrjük, a keresztény Európa értékrendjét felrúgók megerősödését, a fiatalokat elkábító és mételyező szokáshullámok elterjedését.

És nem tehetjük meg, hogy akár egyetlen magyarról is lemondjuk, akik előzőekhez tartozva rádöbbennek arra, hogy csak játékszerei, a hazai és nemzetközi pénzügyi érdekköröket kiszolgáló politikai haszonlesőknek.

Mert mi mindannyian örökösei vagyunk 1848-nak, és mindannyian tarthatjuk magunkat hazáját szerető, jó magyarnak.

De ha nem engedjük meg, és nem vagyunk elég türelmesek, hogy az ország életét stabilizáló, a közös dolgainkat rendező folyamatok végbe menjenek, ha nem leszünk elég türelmesek, hogy a tétlenségben, útkeresésben eltöltött hosszú évek után, a még hiányzó rövid időszakban összefogjunk, akkor nem fogunk olyan, világra szóló tettek részesei lenni, mint voltak elődeink 165 évvel ezelőtt.

Ne feledjük! Azokban a napokban, amikor vérbe fojtották a magyar szabadságharcot, de előtte és utána is, mindig megpróbáltak bennünket testileg, lelkileg is szétszakítani, a Kárpát-medencében szétszórni, csak a módszerek változtak. Akkor fegyverrel, most a média eszközeivel, politikai kalandorok osztják meg szándékosan azokat, akiknek Attila volt első vezérük, Árpád az apjuk, és István a Királyuk. Akiknek azóta, is Kossuth a magyarok Mózese, és Széchényi a Legnagyobb Magyar.

Láthatjuk, hallhatjuk, hogy az árulás a magyarokat nemcsak országukban sújtja, hanem az elrabolt részeinken is. 10 éve, és most is, azok, és azokat fogadják díszvendégként, akik üldözői a magyar nemzet egyesülésének. Nem csodálkozom, ha néha lanyhul a keresztényi szeretet, és a felháborodás felkorbácsolja az indulatokat.

Pedig csak a türelem, és a higgadtság lehet segítőnk, a személyesen megélt tapasztalat, amit nem torzíthat el a modern kor falansztereinek világa, és nem homályosíthat el, a rohanó idő sem.

Legyen tisztánlátásunk, legyen bölcsességünk és legyen szerencsénk azon az úton, mely Csillagösvényen át irányított az Őshazába, amit István Király kardja, és a Magyarok Nagyasszonyának imái védenek.