Ünnepségek, rendezvények –

Tisztelt Ünneplők!
 Köszönöm megtisztelő részvételüket, egyben köszöntöm Ünnepi Megemlékezésünk minden kedves résztvevőjét!
Államalapító Szent István Királyunk és az Új Kenyér Ünnepének előestéjére tervezett ünnepségeinkre, mindig magasztos érzések közepette készülünk.
Kiemelkedő jelentőségén túl, a kort és királyát körülvevő legendák, és a máig töretlen tisztelet első Szentünk iránt, meghatározza ünnepi hangulatunkat.
A nyíradonyi közös ünnepeknek egyébként is vannak sajátosságai, többek között a megtisztelő érdeklődés, a családi kötelékben történő részvétel, az idelátogató fellépő vendégek tisztelete, az ünnepség előtt nyitjuk meg a Képzőművészeti Alkotótábor kiállítását, és ezen legjelentősebb állami ünnepünk alkalmából adjuk át a díszpolgári címet is. Ez úton is külön köszöntöm azon kedves díszpolgárainakt, akik itt vannak velünk ezen az ünnepségen is, Frank József, Dankó Sándor, Mászlé Lászlóné és Véghseő Dániel esperes úr, akinek egy héttel korábban tartott Arnymiséjéhez ez úton is szívből gratulálok.

Ma mégis vannak olyan körülmények, melyek merőben új megvilágítást adnak a magyar állam megszületésének évfordulójára, lényeges érzelmi és hangulati változás után, és közben ünneplik ma, és holnap szerte a Kárpát-medencében, illetve azon túl is Szent István ünnepét. A legfontosabb, és kiemelkedő történelmi jelentőségű változást annak a tövénynek a megszületése teremtette meg, mely 90 év után újra kinyitja a Kárpát-medence magyarjai, és a világ minden tájára szóródott nemzettársaink előtt a „Szent Istváni kaput”.
Elhárult az akadály az igazságtalanul elszakított egykori országrészeinken élő, kényszerből, más állam polgáraivá sorolt magyarok előtt, az összetartozást jelentő új állampolgárságról szóló törvény, visszaadta a nemzethez tartozás szabadságát.
Államalapító királyunk ugyanis egy „kaput épített a Kárpát-medencében”, melynek tartóoszlopai mindvégig álltak a viharokat.
Alkotóelemeiből sokat veszített, deszkák, lécek törtek ki, szögek lazultak fel, hol kisebbre, hol pedig nagyobbra szabtak át a kaput körbeölelő kerítést, és hol kisebbre, hol pedig nagyobbra tárták a kapuszárnyakat.
Ha ezen a kapun a négy égtáj felé kitekintettünk, négy szomszédos kultúrát találtunk, keleten a török-mohamedán kultúrát, délen a görög szlávot, nyugaton a latin-német, északon pedig a pogány-szláv kultúrák, feszültséggel teli területeire láthattunk, ezek ostromló befolyásával kellett szembesülnünk.
Ez az érdekes és sokoldalú kapu befelé is betekintést jelentett, és ott is négy fontos terület emelkedett ki a látómezőből.
1.- A törzsi önállóság és a hűbéri hatalom megszűntetése, központi kormányhatalom kiépítése, 
2.- erős monarchia, és politikai egység felépítése,
3.- az állam önállósága, vagyis nemzeti függetlensége a német-római és a bizánci császárságtól,
4.- és a kereszténység megkedveltetése, elfogadtatása az országban, és amennyiben lehetséges, mindez a magyar jelleg és szokások megőrzése, és a nyugati világba való beilleszkedés közepette.
Első királyunknak 997-től, apja halála után, véres csatákat kellett megvívnia.
A Veszprémi csatában és Koppány legyőzésével a legfontosabb belső ellenséget, a pogánysághoz való visszatérést győzte le István, majd,
a Konstantinápolyban megkeresztelt Gyula és Ajtony leverésével, a Bizánchoz való csatlakozási tervet hiúsította meg.
Megszerezte a Tiszán és a Dunántúli területeket és Erdélyt, ezzel hatalmát megerősítette, és szívós energiával kezdett hozzá okos és taktikus nemzetpolitikájához.
Kiemelkedő diplomáciai érzéke, politikai rátermettsége révén olyan egymással ellentmondó célokat is meg tudott valósítani, mellyekkel messze kiemelkedett történlemünk jelentős, és meghatározó államférfőinek sorából.
Elegendő csak rágondolni arra a világpolitikai jelentőségű tényre, hogy trónra lépése előtt szűk 50 évvel, még a barbár magyarok jelentették a legnagyobb veszélyt nyugatra, ekkora pedig elismert és szövetségesi viszonyban álló országgá váltunk.
Magyaroszágot mind politikai, mind vallási, mind pedig társadalmi szempontból ő határozta meg, és az egyértelmű jövő felé irányította országát
Szent István által, alkotmányában, kiterjedésében, kultúrájában és a történelemformáló erejében újjáalakított Magyarország, a Nyugat előretolt bástyája lett a nyomuló mongol és török veszély ellen, védőfal az ázsiai hódítók barbárságával szemben.
Különleges érdemeket szerzett a katolikus egyháza érdekében végzett munkájával. Ami a keresztény vallással ellentétes volt, annak hadat üzent és bűntetéssel sújtotta Ettől függetlenül nem nyúlt a régi mondákhoz, melyek a pogány ősöket és hősöket dicsőítették, megőrizte a pogány népszokásokat, ha azok nem ellenkeztek az új hittel, és megtöltötte őket keresztény tartalommal.
Az állami törvényhozásban, a kormányzásban és a gazdaság területén is összeolvasztotta a nyugati elemeket sajátosságainkkal.
A magyar kerersztény szellemet külföldön is megismertette, kolostorokat épített Jeruzsálemben, zarándokházat Rómában, és díszes templomot Konstantinápolyban.
Mint uralkodó tisztában volt Isten, és a népe előtti felelősségének, ezért hivatalát évente letette, hogy ezzel is jelezze, csak kölcsön kapta, és hatalmát Istennek áldozza.
Híres Intelmeiben, melyet latin nyelven fiára hagyott, megvallotta hitvallását, tükröt mutatott magáról, meghatározta az uralkodás szabályait, melyet utódjának ajánlott.
Többek között ezt írta az Admonitiones, az Intelmek egyik fejezetében: „Uralkodjál szelíden, alázattal, békésen harag és gyűlölködés nélkül! A király koronájának legszebb ékszerei a jótettek, azért illő, hogy a király igazságossággal és irgalmassággal, valamint a többi keresztény erénnyel ékeskedjék. Minden nép a saját törvényei szerint él, ad meg az országnak a szabadságot, hogy asszerint éljen.”
Tisztelt Ünneplők! Kedves Jelenlévők!
Ezek a mondatok is örökérvényűek, kétlem, hogy az eltelt közel 1010 esztendő alatt, vagy akár napjainkban is meg lehetne rövidebben és összegzőbben fogalmazni azt, amit vezetőként elvárnak, illetve amit a vezetésről gondolnak a magyar emberek.
Aligha lettek volna az elmúlt években olyan belső problémái Szent István álmának és államának, amit ne lehetett volna megelőzni egy olyan országvezetéssel, melyet István a fiának megjelölt.
Első királyunk, amikor Magyarországot megalapította, törvényeit és intelmeit a rendteremtés, a biztonság megszilárdítása, a tisztességesek ellen vétők szigorú megbüntetése, a hit megtartása, a jó és igazságos hatalomgyakorlás szellemében alkotta.
Szent István tudta, sikerrel csak olyan kormányzás járhat, amely a magyar emberek érdekeit, és hagyományait tartja szem előtt.
Hiszen egy nemzet ereje és hite jelenében és a jövőjében korántsem csak gazdagságának erejétől és birtokolt természeti kincseitől függ.
Azon nemzeteknek állampolgárai vallják magukat legboldogabbnak, ahol békesség van és az emberek igazságosnak ítélik az ország működését.
Ezeket az érzéseket vesztettük el az elmúlt években, mert a legfontosabb intelmeket nem tartották be, az István örökségét irányítók letértek az útról.
Hiszen gőgösen és nem szelíden, kiváltságosként és nem alázattal, haragot és gyűlölködést gerjesztve, megosztottságot erőltetve, jótettek nélkül, igazságtalanul, kegyetlen haszonéhségtől vezérelve uralkodtak rajtunk.
Szinte üldözték a kereszténységet, ki akarták törölni értékrendjét, és hagyományainkat, a rendet szerető magyar emberek világából.
Minden szabadságjogunk sérült, saját hazánkban voltunk kiszolgáltatva, idegen kultúra és tőke telepedett ránk.
Ezen a tavaszon azonban a magyar emberek hitük és lelki tartásuk, talán utolsó tartalékait mozgósítva felemelték a fejüket, és egy nagy lendülettel kiugrottak az ingoványból.
Ráébredtünk arra, hogy nincs mire és kire várni, akik korábban galád módon felhatalmazást szereztek az ország irányítására, soha nem lennének képesek, és még csak szándékukban sem állt visszatérni a Szent Istváni útra, és eszük ágában sincs az Intelmekben foglaltak szerint vezetni országunkat.
Ezen a tavaszon megmozdult a magyar és újra kinyította, kiszakította a Kárpát—medence kapuját, hogy kilássunk a négy égtáj felé, és észrevegyük, hogy nem vagyunk elveszettek, sőt erősebbek vagyunk azoktól, akik elveszíteni akarnak bennünket.
Az Új Kezdet reménye, a megosztottság felszámolásának vágya, és eddig nem tapasztalt, határozott szándék, adta oda a közhatalmat azoknak, akik ismerik István Intelmeit, és félik az Istent.

Az elmúlt hónapokban és hetekben olyan törvényeket hoztak, az erre felhatalmazást szerzők, melyek mindenki számára világossá teszik a szándékot, mely a rendet, és a biztonságot mindennél előbbre helyezi, a tisztességet és jószándékot jutalmazza, megvédi a közös értékeinket, és megvédi a magyar érdekeket mindenki mással szemben, ha kell mások, az érdemtelenek rovására.
Újra erő költözik az elfáradt karokba, és újra feltörnek azok az energiák, melyekre szükségünk van az anyagi és szellemi károkozásból származó romok eltakarításához.
Új és igazságos korszak születik, azzal a reménnyel, hogy egyenlőek lesznek a terheink, és egyenlőek lesznek a korlátaink is.
Azzal a reménnyel, hogy a magyar ember nem pusztán adófizető és kiszigerelhető alanya az államnak, hanem a legfontosabb eleme, és legértékesebb része a nemzetnek.
90 év után újra egy a nemzet, újra magyar állampolgár lehet minden elszakított és elszármazott magyar, újra hivatalosan is testvérként integetnek vissza a négy égtáj felől.
Nyitva a kapu, melyen most is újra, mint ahogyan államalapítónk korában, mindenki bejöhet, aki elfogadja törvényeinket, mindenki maradhat, ha betartja azokat, és mindenkire számítunk, aki részt akar venni az ország, és a nemzet megerősítésében.
Ne feledjük, mint ahogyan Szent István korában és utána számtalanszor, a belső és a külső ellenség sem adja fel, most, talán néhány évig, vagy évtizedig utoljára, megpróbálják a megosztottság ékeit újra beverni, az egyesülni készülő ország közösségébe.
Most, talán utoljára még visszakapaszkodnának, és összefognának mindenkivel, akiknek a választók nem szavaztak bizalmat a vezetésre, azok akikből egyébként nem kérnek, éppen csak megtűrnek, a közösségekben.
Ezért legyenek figyelmesek és okosak, lássák meg a kacagányba bújó, zászlóba burkolózó, vagy éppen a háttérből csenben figyelő Ajtonyokat, Gyulákat, Vazulokat, és Koppányokat.
Még egy utolsó rohamhoz van erejük, aztán elsöpri őket az egyetértés.
Elsöpri őket a békességre vágyók, az összefogásban bízók csendes, mértéktartó, de határozott tömege.
Eljött az idő az összefogásra, hogy beteljesítsük mindazt, amit 20 éve elkedztünk, amit közben eltérítettek és meghamisítottak.
Eljött az idő, mert 2010 a Magyarok Éve.

Magyarországé, hazánké, a magyar nemzeté, a magyar embereké. Hiszen „csak egy maradhat”.

Egy az ország – és – egy a nemzet. –  „Együtt Vagyunk!”

Tasó László