Vámospércs – 2009. május 1.

A Munka Ünnepén minden bizonnyal mást és mást értünk, van aki az embert az élővilágból kiemelő jelentőségét hangsúlyozza, van aki az új értéket és alkotást jelentő munkát, és a munkásosztály jelentőségét és van aki az életminőség javításához vezető egyetlen útként jelöli meg a munkát.

Az uniós tagságról sokan vélekednek úgy, hogy elvesztettük a piacainkat, bejöttek a multik, és a pénztőke kivásárolja az országot, és vannak akik azt mondják, hogy az uniós tagság csak arra elegendő, hogy ne legyünk hátrányban a többi európai országgal szemben, de a többi továbbra is az ország lakóinak teljesítményén múlik.

Úgy hogy elég nehéz lenne most valami olyat megfogalmazni, amit minden irányzat elfogadna, illetve minden ünneplő azonosulni tudna vele, holott amit az imént különbségként mondtam el, az szorosan egybetartozik.

És tisztelt Jelenlévők, ma pontosan az a legnagyobb baj Magyarországon, hogy nem vesszük észre az összefüggések sorozatát, és hajlamosak vagyunk leragadni a saját magunkban a legfontosabbnak tartott megközelítésnél, vagy álláspontnál.

A munka ugyanis továbbra is csak az ember esetében tudatos tevékenység, munkával jöhet csak létre időálló érték, a munkából élők mindig sokkal többen lesznek a világban, mint a tőkéből élők, és igenis csak akkor időtálló egy érték és akkor egészséges egy nemzet, ha a boldoguláshoz, a jobb életkörülményhez vezető utat, a munka jelenti.

Az Európai Unió gazdasági értelemben vett közösségéhez csatlakozni pedig nem lehetett kérdés, hiszen minden más körülöttünk lévő ország ezt tette, és ha kimaradtunk volna belőle, valószínűleg még rosszabb lenne a helyzete országunknak. A piacok elvesztése, a multinacionális cégek aránytalan térnyerése, és a tőke most már nyomasztó és sokszor kártékony befolyása, azonban nem az uniós tagság szükségszerű velejárója.

Hiszen ha így lenne, akkor minden más csatlakozó ország így járt volna, és minden más országban ilyen súlyos hatásai lennének a mesterségesen gerjesztett pénzügyi válságnak.

Az uniós tagság ugyanis csupán az azonos indulás lehetőségét garantálja, jelképesen ugyan úgy szöges cipőt vehet fel a futó a salakpályán, a dorkó helyett, mint a másik versenyző, és nincs a pályán több akadály előtte, mint a korábbi versenytársaknak.

Azonban azt, hogy a verseny során hogy érzi magát, fullad-e vagy fitt, izmosak-e a lábai, vagy satnyák, edzett-e vagy látszik, hogy elbliccelte az edzéseket, az csakis az egyenlő induláshoz való jogot megszerző versenyzőn múlik.

Soka hihették azt, és tettek is róla többen az országban, hogy elhiggyük, elég volt csak felvételt nyerni, az aláírási ceremónián bájologni, interjút adni még az ipari kamerának is, és elég hazudni „reggel délben, meg este”, és mi is úgy élünk majd, mint az osztrákok, vagy a németek.

Kiderült az elmúlt 2 évben, hogy dehogy „irigyel bennünket, Európa”, dehogy volt „stabil a gazdaság és nagy a jólét”, hanem még közben el is szakadt rajtunk a mez, le is lopták a lábunkról a szeges cipőt, és már lassan mi sem tudjuk, hogy merre akarunk futni.

Most ünneplünk, és a legtöbben annak reményében, hogy bármilyen rossz is a helyzet és bármennyire is rontják tovább a mindennapokat, bármilyen értelmetlen megszorítást nyomnak is le a torkunkon, és közben két kézzel szórják és lopják a pénzt ki az országból az off-shore cégeken keresztül, rövidesen vége lesz.

Még sohasem voltuk olyan közel ennek hét szűk esztendőnek a végéhez, mint most, még sohasem voltunk ennyire a végén a türelmünknek.

De azt már mindenki tudja, rövidesen gyökeres változás következik be az ország és a nemzet életében, és bekövetkezik a valódi politikai rendszerváltás, és a friss szél kihordja a dróthálóvá erősödött pókhálót, kisepri a szél a hálózatokat, és kiveti az ország magából fekéllyé váló sebet, amit a demokrácia testén azok okoztak újra, akiket már egyszer elküldtünk melegebb éghajlatra.

De amikor a veszett rókát a sarokba szorítják, és az mindent megmar és megsebez, ugyanígy számíthatunk az eszeveszett vergődésére azoknak is, akik érzik, közeleg a vég.

Ilyenkor nem szabad mást tenni, mintsem higgadtan, de nem lustán, tudtára adni mindenkinek, aki a változásban érdekelt, aki már nem bírja tovább az élet terheit, hogy itt az idő.

Nem végső harcra készülünk, hiszen mi nem akarunk harcolni a sajátjainkkal, mi nem akarunk senkit sem bántani, mi csak vissza akarjuk szerezni az irányítást a saját életünk felett, és mi csak azoktól kérünk visszavonulást, akik eddig mindig jókor jó helyen voltak, akik mindig mindenhez hozzáfértek, és akik nem engedték meg az ország lakóinak, hogy tisztán lássanak, és hazugságaikkal tönkretették családok ezreinek kilátásait, elvadították a fiataljainkat, és lebeszélték családjainkat a gyermekvállalásról.

Csak nekik kell távozni a politika világából,

az általuk pénzelt áll-jobboldali zsoldosokkal együtt.

És ekkor lesz majd mindenki számára újra világos, hogy a munka teremthet csak időtálló érétket, a boldoguláshoz vezető utat, csak a munka jelentheti, és csak olyan helyett foglalhat el egy ország az adott közösségben, amire annak lakói együtt, közös erővel képesek.

Legyen a következő Május 1-seje Magyarországon a Munka Visszaszerzett Becsületének Ünnepe, és a Megbecsült, és Elismert Magyarországnak az Európai Unióban töltött VI. Évfordulójának Ünnepe.

Akkor mondom majd hangosan és ujjongva Vámospércsen, hogy Boldog Május 1-sejét!